juliush írta: ↑2024.06.05., szer. 09:06
Lehet, hogy én értelmezem az elhangzott érveket tévesen, de az jön le, hogy a festő tevékenységét vetitek össze a hangmérnökével (bocsánat, ha tévednék!). Bennem ez a festészet - hangrögzítés metafora máshogy működik:
Számomra a festmény a hangzó élő előadásnak felel meg, míg a hangmérnök által felvett és médiumra rögzített anyag, a festmény nyomtatásban, vagy épp videón megjelenített reprodukciójának.
Alábbi soraimat jószándék vezérli, de biztosan kiakadnak rajtuk néhányan. Előre is sajnálom.
A hangfelvételek készítése a technikai őskorban valóban csupán rögzítésnek volt tekinthető, egy valós esemény hangját szerették volna konzerválni, továbbítani, pl. mikor Kodály Zoltán leültette Sipos Marika nénit az Edison-féle fonográf elé, hogy ide tessék énekelni... Az élő esemény és a leendő hallgató között a hangrögzítés praktikus eszközként vett részt, nem rendeltek hozzá más funkciót. Egy ideig. Az ember hajlamos minden eszközt - leveses kanáltól és a tökgyaluig - felhasználni kreatív, művészeti tevékenységéhez, ettől még a kanál az esetek többségében evőeszköz marad legtöbbek számára, nem igazán nevezhető művészeti eszköznek. Ha egy fémhúrt rátekerek egy fadarabra, majd elkezdem farigcsálni a szerkezetet, mikortól nevezhetem hangszernek? Egy fotómasina művészeti eszköz-e egy laikus kezében? (Örök talány, hogy miért akarunk ilyen plecsniket osztogatni.) A hangfelvételkészítés manapság kreatív folyamat műfajtól függetlenül. Művészetnek nem feltétlenül nevezném, de nyilván lehet művészi színvonalon is űzni, ám a művészet definiálása erősen ingoványos téma, itt nem merülnék el benne.
A High Fidelity bölcs módon nem említ természethűséget, csupán hűséget, aminek alapját néha nem árt átgondolni, hogy igazából mihez is akarunk hűek lenni. A valóság jelen helyzetben nem lehet viszonyítási alap, mivel a hangfelvételek tartalma a kiadványokon élvezhető formájában soha nem létezett, az mindig a felvétel készítésének pillanatában, vagy az utómunka során jön létre. Ez ugyanúgy igaz a kommersz technológiával gyártott, agyoneffektelt popzenei kiadványokra, mint a High-End plecsni alatt készülő ultrahypersupernatural felvételekre. Aki járt már hangstúdióban, vagy színpadon, az már tudja, hogy az ott hallottak nem azonosak azzal, amit a (nyers) felvételen hallhatunk. Aki nem járt ilyen helyeken, az esetleg megpróbálhatja a többieknek elhinni, de ez persze nem kötelező.
Ha csak egyetlen mikrofont helyezek ki a rögzítendő hangesemény közelébe és a keletkező elektromos jelet egy ideális lejátszó berendezéssel akusztikai jellé, hanggá alakítom, garantáltan mást fogok hallani, mint az eredeti helyszínen ácsorogva. Már a mikrofon működési módja, elhelyezése, akusztikai környezete is beleszól a történésekbe és ha egyetlen méterrel odébb teszem, megint mást fogok hallani a hangsugárzókból, pedig ugye a HiFi-ben emlegetett és mostanában elítélt módon nem avatkoztam be a folyamatba. További csavart visz a történetbe, hogy a professzionális, legendás és sok esetben nagyon drága mikrofonok sem azért olyan népszerűek, mert az általuk elérhető "hang" természetesebb. Mindegyiknek megvan a maga sajátossága, karaktere (pont ezek alapján választják őket az adott feladatra) és ha egymás után belehallgatunk az általuk rögzített műsorba, igencsak eltérő élményeink lesznek, ami erősen megkérdőjelezi a természethűséget. Ugyanez van ugye a HiFi-ben is, a nagyon komoly és drága rendszerek is igencsak másként szólalnak meg, tehát úgy tűnik, mégsem a természethűség a fejlesztések fő célja.
Ezért tekintem a mostanában felkapott minimalista hangfelvételeket kapufának, ráadásul tovább növelik a felvételek készítői és a hifisták közötti feszültséget. Hiába hangoztatjuk az utómunka hiányát (olajat öntve a tűzre), ez még nem eredményez tökéletes hanghűséget, sőt számomra azt a tévképzetet sugallja, hogy a festőművész akkor fog tökéletes képet létrehozni, ha előírjuk neki, hogy egyszál pendelyben és fapapucsban állhat a vászon előtt és a fejét sem forgathatja festés közben. A muzsikusra sem parancsolhatunk rá, hogy kizárólag a kottában olvasható előírások szerint adja elő a művet, mert így semmi különbség nem lenne két előadó és előadás között (zenei szempontból), ami igen szomorú világ képét festi elénk.
A kiadványokat készítő személyek kezéből én nem vennék ki semmilyen eszközt, hiszen mikor megvásárolom a kiadványt, az ő munkájukra is kíváncsi vagyok, fizetek érte. Ha kizárólag a zenei tartalom érdekelne, akkor jobban járnék, ha egy kottaboltban keresgélnék, vagy beülnék a koncertek legelső sorába. Egy festményt szemlélve szintén nem csak a festő gondolatait látom (?), hanem a keze munkáját, a felhasznált eszközök hatását, amiket ügyesen használva gazdagítják, színesítik, terelik az élményt.
Értem a kritikákat, amik a hangmérnökök túlmozgását firtatják. Nyilván nekem sem tetszik minden felvétel egyforma mértékben, némelyiket kimondottan csapnivalónak érzem, bár sokkal inkább zenei szempontok alapján ítélek meg egy kiadványt. Szerencsére olyan nagy a kínálat, hogy bőven találok nekem tetsző verziókat. Ha pedig magával ragad a muzsika, nem azon durcázok, hogy miért nincs 15 százalékkal kevesebb reverb az énekes hangján, vagy miért nem panorámázták a brácsát 10 fokkal jobbra. Elfogadom, hogy az alkotóknak így tetszett, én meg eldöntöm, hogy nekem tetszik-e.
Érdekes párhuzam a felhozott természetfilmes példa. Fotográfusként egy időben beleszagoltam a természetfotózásba, ahol - legalábbis a versenyek, pályázatok szabályzata szerint - utólag nem szabad változtatni a tartalmon, tehát tilos az utómunka. Mit kezdett ezzel a Homo Creativus? Elkezdett olyan trükköket alkalmazni, ami már a fénykép elkészítése előtt erősen belenyúl a megörökítendő eseménybe. Rendkívül cseles világítást, mesterséges háttereket, ravasz szűrőket, kierőszakolt eseményeket vetnek be, hogy aztán büszkén mondhassák, digitális eszközökkel nem nyúltak bele a képbe. Ide vezet a szűklátókörűség, amikor természetes emberi folyamatok és törekvések elé próbálunk gátakat építeni.
A téma iránt érdkelődöknek javasom, ismerkedjenek a legismertebb és legsikeresebb magyar természetfotós, Máté Bence munkásságával. Soha nem használ digitális változtatásokat, de a képen látható eseményeket a való életben, szabad szemmel soha nem láthatjuk olyan módon.
Kodály Zoltán egy fonográf társaságában:
