tunerman írta: ↑2026.07.31., pén. 06:47
... Az említett újrakevert (remastered) világról nem mondanék semmit, mert az nem HiFi, tehát szóra sem érdemes
Bár elhatároztam, hogy csak hátradőlök, és élvezem a fodrokat a tavacska felszínén, de ez szíven ütött!
Aztán rájöttem, hogy bizonyára arra céloz, hogy a leképzett frekvenciatartomány már rég nem 40-16000Hz...
Mellesleg a "remastered" nem egyenlő az újrakeveréssel,
- míg az előbbinél az eredeti (sztereo, kvadro, háromcsatornás) keverést az eredeti arányok megtartása mellett frissítve,
- az utóbbi esetén a felvétel során készített eredeti, legtöbbször soksávos mesterszalagról újrakeverve
készítik el a célmédiumnak megfelelő csatornaszámmal és fizikai jellemzőkkel a gyártás alapjául szolgáló mesterszalagot.
Nyilván szubjektív minden ilyen vélemény, de az egyik örök kedvencem a "Tubular Bells", amelyből rendelkezem német nyomású LP-vel, korai CD-vel, SACD-vel is, de mindegyik elbújhat a 2009-es remix mellett, amelyet maga az előadó követett el.
Nem véletlenül, saját maga is úgy érezte, egyébként sok más előadóhoz hasonlóan, hogy az akkoriban rendelkezésére álló technológiával még nem tudta teljes egészében megvalósítani művészi és hangzásbéli elképzeléseit.
És akkor ismét az Ikrek, Steven Wilsonról:
A King Crimson esete: Robert Fripp és a tökéletes kontroll
A zenekar agya, alapítója és diktátora, Robert Fripp hírhedten kontrollmániás, és a legmagasabb mérnöki/zenei elvárásokat támasztja mindenkivel szemben. Fripp személyesen hagyta jóvá és felügyelte Steven Wilson munkáját az egész King Crimson katalóguson (a 40. évfordulós kiadásoknál).
Fripp nyilatkozataiból és a kiadványokhoz fűzött kommentárjaiból kiderül, hogy maximálisan elégedett volt. Miért engedte be Wilsont a szentélybe?
- A bizalom alapja: Wilson nem egy külsős stúdiómérnök, hanem maga is progresszív rock zenész (Porcupine Tree). Érti a bonyolult poliritmiát, a fázisviszonyokat és az akusztikus hangszerek valódi hangját.
- Közös munka: Fripp sok esetben ott ült Wilson mellett, és A/B tesztelték az új sávokat az eredeti 1969-es, '70-es évekbeli vinyl nyomásokkal, hogy az alapkarakter megmaradjon.
Miért rajonganak a zenészek Steven Wilsonért?
Ian Anderson (Jethro Tull), Andy Partridge (XTC) és Steve Howe (Yes) is egyöntetűen ódákat zengenek Wilsonról. Ennek oka Wilson szigorú, mérnöki restaurációs filozófiájában keresendő, amely gyökeresen eltér az átlagos stúdiós gyakorlattól.
Wilson nem "remaszterel", hanem "remixel". Ez a legfontosabb technikai különbség:
- A remastering során a mérnök kap egy kész, lekevert kétcsatornás sztereó mesterszalagot, és azon tologatja az EQ-t és a kompresszort. Itt a hibák (pl. egy tompa pergődob) már bele vannak sütve a jelbe, javítani csak kompromisszumokkal lehet.
- A remix (amit Wilson csinál) azt jelenti, hogy előveszik a 8, 16 vagy 24 sávos eredeti szalagokat (ahol a gitár, az ének, a dob külön sávon van).
Wilson zseniális mérnöki algoritmusa:
- A digitális klón: Digitalizálja a multitrack sávokat a legmagasabb felbontásban, mindenféle beavatkozás nélkül (flat transfer).
- A reverse engineering: Mielőtt bármit megváltoztatna, szoftveresen milliméterre pontosan újraalkotja az eredeti sztereó keverést. Fázis- és szinthelyesen lemodellezi az eredeti hangmérnök (pl. Eddie Offord) döntéseit, a panorámázást és a reverbeket.
- A mikrosebészeti beavatkozás: Csak ezután, az eredeti mixet megtartva tisztítja ki az alsó-közép tartomány "sarát", távolítja el a szalagzajt, és helyezi el a hangszereket egy sokkal precízebb 3D-s térben. Soha nem használ brickwall limitert, a dinamikatartományt (DR) szinte érintetlenül hagyja.
Az eredeti alkotók (mint Fripp vagy Anderson) azért fogadják kitörő örömmel ezeket a keveréseket, mert végre azt hallják vissza a stúdiómonitorokon, amit annak idején a feljátszóban hallottak, mielőtt a sokszoros generációs másolás és a vinyl-kompromisszumok elfedték volna a részleteket.
