101 Hang - Depeche Mode Tribute, tegnap esti koncert.
Én ugye vállaltan Depeche Mode fan vagyok, nem tagadom, sőt. Persze sosem jártam feketében, nem voltam fiatalon sem darkos, a DM klubban is csak egyszer jártam, de az összes albumot megvettem, a 80-as évek össze maxi CD-je is ott pihen a fiókomban, voltam pár koncerten is, és még ma is a szinte mindig a top 3-ban van a havi hallgatási listámban, amikor kapom a Deezertől a statisztikát.
Szóval eléggé ismerem, és szeretem. Ezért is érdekelt ez a koncert, mivel elég neves előadók, és zenei producerek foglalkoztak vele. Az MVM Dome-ban sem jártam még, itt volt az ideje. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy a bátyám szólt, hogy az egyik VIP helyre be tud juttatni, így elmentünk 3-as tesók (a nővéremmel együtt). Mind DM rajongók vagyunk, így adta magát a dolog.
Szóval a helyszín véleményem szerint tökéletes választás volt, nagyon rendben van ez a helyszín, talán nem véletlen, hogy sok koncertet szerveznek ide.
A kezdés az esemény nevéhez méltóan ugyanazzal a számmal kezdődött, mint 101-es ikonikus DM koncert is, a Pimpf instrumentális dallal.
Élő zongora, a Magyar Nemzeti Férfikar, 50 fős szimfonikus zenekar, néhány gitáros, dobos, meg az énekesek.
Szóval a kezdés eloszlatott minden előzetes félelmemet, mert egyáltalán nem volt visszhangos, nem volt amolyan magyarosan túltolva a basszus, hanem tisztán, hihetetlen energiával szólalt meg minden hang, miközben rezgett a lábam alatt a föld, és a testemben érezni lehetett a mély energiákat (is), de mégis minden a helyén volt, nem volt semmi hiba. Le a kalappal a hangmérnökök és a hangosítók előtt!
Viszont ez a koncert jól megmutatta, hogy Dave Gahan és Martin Gore csak egy van, nem lehet semennyire sem utánozni őket. Azt a mindent betöltő, energiával teli, mégis tiszta énekhangot, amit ők tudnak, nem sokan képesek ilyen koncerten felvonultatni.
A női előadók, hiába voltak már rutinosak, és népszerűek, egyszerűen nem voltak szerintem ide valóak. Mindegy, hogy Rúzsa Magdi, Pásztor Anna, vagy Radics Gigi, esetleg Fehér Lili, vagy akár Arany Timi énekelt, olyan érzésem volt, mintha egy Megasztár előadáson akartak volna fellépni, és mindent és mindenkit lenyűgözni akartak volna a felesleges kiabálással, és ferdítésekkel. Nekik maradni kellett volna a saját stílusuknál.
A férfi előadók is hasonlóak voltak sajna, egyszerűen elvesztek, nem voltak jelen úgy, mint azt az ember megszokta, amikor Dave épp csak egy hangot is kiad. Pedig Papp Szabi (Supernem), és a Carbonfool énekese Fehér Balázs is közöttük volt, akiket amúgy csípek, meg valami Molnár Tamás is, de itt is nagyon eltért az énekhang a zenei háttértől, és a legtöbb esetben harmatgyenge volt sajna.
Viszont amin meglepődtem, hogy a Kozmix énekese, a hidrogén szőke Lala, na ő rendesen odatette magát két szám erejéig, amíg a színpadon volt. A People are people és a Just can't get enough dalokat énelelte, és nála volt először az igazi DM ének hangulat, ahogy azt vártam volna az egész koncerttől, nagyot nőtt a szememben. Illetve még Szakács Ádám volt, aki egy számot adott csak elő, de azt, hogy! Még a mozgása, és a kinézete is a frontemberre hajazott, és jól csinálta. Úgy éreztem, ők ketten tudták, hogy hol a helyük, és mit kellene csinálni egy ilyen tribute koncerten.
Aztán úgy a 2/3 távnál jött a meglepetés fellépő, Christian Eigner, aki közel 30 éve a Depeche Mode dobosa. Neki betoltak egy külön dob szettet, ami ott volt végig a színpad szélén, addig nem értettem miért. Ekkor valahogy megváltozott a hangzás. Még energikusabb lett minden, a szimfonikusok is magasabb fokozatba kapcsoltak, lekövették a dobos energiáit. Két szám erejéig volt jelen a koncerten, viszont mindkettő igazi, ikonikus dal volt: Home és Behind the weheel. Ekkor csak a férfi kórus énekelt, de azt, hogy! Ez volt a koncert csúcspontja, nem is vitás. Ezután érdekes módon, valahogy minden másképp szólt, lehet átragadt minden zenészekre, és jobban felpörögtek, de ez nem volt baj, sőt.
Összességében nekem hatalmas élmény volt, és méltó tisztelgés az együttes 45 éves pályafutása előtt. Bár úgy tűnhet köpködtem a legtöbb énekesre, ami részben így is volt (persze tisztelet, hogy ennyi energiát beletettek), viszont a szimfonikusok, és a férfi kórus annyira fantasztikus volt, hogy elvitték a hátukon az egész koncertet, és fantasztikus hangulatot teremtettek abban a 3 órában, ami szinte elrepült.
A koncert után levezetésként pár DM számot adtak háttér zeneként, és azt kell mondjam, olyan hangminőség volt ekkor is, amit szerintem sokan elfogadnánk otthonra is (én is). Nagyon tetszett az egész hangzás és az akusztika is az én megítélésem szerint nagyon rendben volt.
Sok képet nem is lőttem, videót pláne nem, en koncertre kikapcsolódni megyek.
