ValhallA világa

[ValhallA]

Értem, mire gondolsz, és jogos a felvetésed.

A boombox példát nem szó szerint kell érteni abban az értelemben, hogy ugyanazokat a jelenségeket (mikrodinamika, zajszint, az időzítés finomságai) képes lenne megjeleníteni, mint egy komoly rendszer. Nyilván nem. Ezek a paraméterek fizikailag és műszakilag is egy bizonyos szint fölött kezdenek igazán értelmezhetővé válni.
Azért halkan megjegyezném, hogy hallottam már boomboxot is jobban szólni, mint kiállításon bemutatott, költséges láncot.

A „megérkeztem” érzés nem feltétlenül kizárólag technikai megfelelés kérdése, hanem egyéni percepcióé is. Van, aki egyszerűen nem hallja – vagy nem keresi – azokat az apró (vagy nem is annyira apró) anomáliákat, amikről szó van, és emiatt nem is érzi szükségét annak, hogy az agya „korrigáljon”. Ez nem feltétlenül zenei analfabetizmus, inkább fókusz kérdése. Mi, akik életvitelszerűen hallgatunk zenét, ezt nyilvánvalóan érzékenyebben észleljük.

Ami a minimumrendszert illeti: szerintem nincs igazán objektív alsó küszöb, ami mindenkinél ugyanaz. Inkább létezik egy szint, ahol ezek a finomságok elkezdenek kirajzolódni. Az általad említett 7–15 ezer eurós tartomány már lehet az a kategória, ahol ezek a jelenségek bizonyos mértékben megjelennek – de még mindig erősen rendszerfüggő, hogy mennyire koherensen.

Amit írsz a haverod rendszeréről, az jó példa: lehet egy drágább lánc technikailag „jobb”, mégsem ad akkora élményt adott zenével, az egyéni ízléshez mérten. Ez visszacsatol arra, amit korábban írtam: amikor a rendszer nem kényszerít arra, hogy a hibáit figyeld (akár azért, mert jól van összerakva, akár azért, mert egyszerűen nem zavar), akkor kezd el „eltűnni”.

Ami viszont fontos: a mikrodinamika, zajszint és időzítés kérdése nagyon is létezik, és ezek azok a paraméterek, amelyek mentén a komoly rendszerek igazán elválnak egymástól. Nem hangerőben, nem basszusban, hanem abban, hogy mennyire kell „dolgoznod” a hallgatás közben.

Ez az a pont, amit egy fórumon nehéz átadni. Sokkal inkább az a kategória, amit egy ilyen képességekkel rendelkező lánc már az első pillanatokban megmutat egy tapasztalt hallgatónak.

Egyébként érzem, hogy valami konkrétumot szeretnél kiénekelni belőlem. Érdekes módon a legtöbb hobbista konkrétumokra vágyik, mégis, ha valaki kritikával illeti a láncát, azonnal az ízlés mögé húzódik. Ilyenkor jön az, hogy neki ez vagy az a lánc nem tetszik, neki a sajátja a jó, ráadásul grátiszként a többség könnyen személyes sértésnek veszi az esetleges kritikát.

Tulajdonképpen a legtöbben az ízlésükkel „legalizálnak” bármit, ami a rendszerükből megszólal – a „tetszik” válik az egyetlen mércévé. Jómagam nem teljesen így gondolkodom: szerintem nagyon is különválasztható a jó és a rossz hangzás. Ugyanakkor nem lovagolok ezen, mert igazából nem érdekel, kinek mi tetszik, és a „népnevelés” sem az én feladatom. Van saját, érvekkel alátámasztott, markáns véleményem, de ezt – sokakkal ellentétben – nem tekintem univerzálisnak, így legtöbbször meg is tartom magamnak.

Pont ez miatt, hogy nincs egy technikai értelemben elfogadott minimum, valójában nincs valódi kapaszkodó ebben a hobbiban. Minden relatívvá válik, és a tapasztalatlanabbak könnyen elvesznek benne. Ezért fordulhat elő, hogy egyesek filléres anyagokból tákolt, tűzre való kábeleket árulnak milliókért, vagy a kilencvenes évek technikai nívóját megütni képtelen elektronikákat kínálnak eszeveszett összegekért.

Ami engem illet, én az egyedi, „custom made” készülékek és saját hangsugárzó-koncepciók világában találtam meg azt a szintet, ahol képes voltam leszállni a hifi körhintáról. Vagyis ma már nem azért foglalkoztat a hobbi, mert ne lennék évek óta elégedett a láncaimmal, hanem azért, mert a kábelépítés és -fejlesztés régóta a szenvedélyem, és ez a rendszerem további technikai fejlődésének indukátora.

A termékek közül talán az ultra high-end kategóriában van a legnagyobb esély arra, hogy az ember valóban azt kapja, amit keresett. Itt a gyártók már nem nagyon engedhetik meg maguknak a kompromisszumokat, mert azonos árkategóriában a konkurencia egyszerűen majd megadja azt, eltüntetve őket a piacról. Az ez alatti szinteken viszont sokkal inkább jelen van a túlzó marketing, "teccik nem teccik" , lényegesen szerényebb tartalom mellett – és mivel a gyártók, kereskedők és a vásárlók érdekei nem feltétlenül esnek egybe, ez a helyzet várhatóan így is marad.

[tottyi]

Nincs olyan nagy torzítás, időzítési hiba vagy dinamikai kompresszió, amit az agyunk korrigálni próbálna. Egyébként ezek meglétéből eredeztethető a „fárasztó hallgatni” jelenség.

És itt jön a lényeg: amíg a rendszer bármilyen szinten hibázik, tökéletlen, addig az agyunk folyamatosan dolgozik. Kiegészít, szűr, kompenzál. Ez a fajta mentális aktivitás az, ami hosszú távon fárasztóvá teszi a zenehallgatást, még akkor is, ha elsőre lenyűgözőnek, vendégmarasztalónak tűnik a hangzás.

Amikor viszont a lánc eléri azt a pontot, ahol az időzítés, a mikrodinamika és a zajszint olyan mértékben helyreáll, hogy nincs számottevő anomália, amit „kijavítani” kellene, akkor történik meg az a váltás, amiről ritkán beszélünk:

a figyelem a hangról áthelyeződik a lényegi jelentésre.

Nem azt hallgatod, hogy milyen a cintányér lecsengése, hanem azt, hogy mit fejez ki, illetve mi a szerepe a felvétel kontextusában. Nem a tér szélességét és mélységét méregeted, hanem azt érzed, hogy a lélegző, rekonstruált térben jelen vagy. A rendszer nem tűnik el fizikai értelemben – hanem kognitív értelemben válik transzparenssé.

Ezért gondolom, hogy igaz az az állítás, hogy amíg vitaindító érvekre és ellenérvekre van szükséged egy lánc leírásánál, addig nem érkeztél meg. Az érvelés mindig valamilyen hiányt próbál racionalizálni. Amikor ez a hiány megszűnik, az érvrendszerek egyszerűen irrelevánssá válnak.

Elnezest, hogy meg irok rola de en ezekre gondoltam, nehez elhinni, hogy valakinek egy boombox ezeket a jelnsegeket megjeleniti. Egyenlore a 14 eves lany unokamnak felel meg a kisebbik boombox. :) De fulhallgatot az Airpods por-t akarta bar lehet csak felvagasbol es nem zenei minosegbol.
En ezekre a microdinamika, zajszint es a tobbiek, hogy milyen rendszeren jelenhetnek meg ahol az agynak mar nem kell korigalni. Vagy van olyan, hogy valaki zenei analfabeta es neki tok mindegy hogyan szol?! Szerintem kellene lennie egy minimum rendszernek ami mar elfogadhato az itteni forumtarsaknak mert hat ez a mi hobbink es mi szeretjuk ha jol szol valami. En hallottam "low-end" rendszert de az is 7-8 ezer euro volt ami mar nekem is tetszett. A havernal meg a 15 ezer euros rendszert meg nekem gyengenek hallottam, bar ő meg inkabb jazz-t hallgat es neki tetszett bar mikor beraktunk egy lowos szubot akkor az neki is tetszett es azota is ugy hallgatja. Bar ilyen helyzeteket, tapasztalatokat egy-ket sör mellett amikor van par orank jobban ki lehetne beszelni. :)

[ValhallA]

Búcsú a hifitől – és végre: üdvözlégy, zene.

Amikor viszont a lánc eléri azt a pontot, ahol az időzítés, a mikrodinamika és a zajszint olyan mértékben helyreáll, hogy nincs számottevő anomália, amit „kijavítani” kellene, akkor történik meg az a váltás, amiről ritkán beszélünk:

a figyelem a hangról áthelyeződik a lényegi jelentésre.

Hi, tudnal irni egy ilyen rendszert. Kivancsi vagyok, hogy mennyi lenne egy ilyen rendszer amit uzletben meg lehet venni. Sajnos en igen sokat raktam bele a rendszerbe de most ugy nem erzek olyat, hogy meg kolteni kene bele leszamitva a helyseget es a helyet ahol lakom. Bar nem sok rendszert hallottam de igy most ugy erzem a sajat kereteim belul majdnem mindent kihoztam a rendszerembol bar meg az akusztikat kicsit megprobalom jobba tenni de az mar nem a rendszerhez tartozik. Biztos fogok meg probalkozi de most igy szerintem jo, amolyan jo rajta zenet hallgatni de csak szigoruan szamomra. Foleg elektronikus zeneket hallgatok de szeretem a női vocalt, azt nagyon imadom es jol szol rajta.

Nincsen mindenki számára általánosságban ajánlható, „tankönyvi”, univerzális rendszer. Amit próbáltam megfogalmazni, az az, hogy ez a képzeletbeli határ mindenkinél máshol húzódik. Van, akinél már egy boombox is képes a vágyott „megérkeztem” érzést előidézni, másnál egy alap audiophile lánc, míg egyeseknél csak egy „cost no object” ultra high-end rendszer.

A rendszerépítés igazi művészet, és nagyon kevés olyan embert ismerek, aki valóban ért hozzá. „Menüszerűen” készülékeket sorolva, egymásra hányva nem lehet klasszis láncot építeni, hiszen még a világ vezető készülékgyártóinak kínálatából is lehet félrebalanszolt rendszert összeállítani.
Magyarán a rendszerépítés nem a neten össze-vissza ajánlgatott, „gyorséttermi menü” jelleggel fejthető meg, hanem mély önismeret és hosszas tanulás eredményeként.

Amit írsz, az viszont szerintem a legfontosabb: ha most nem érzed, hogy költened kellene, és élvezed a zenét, akkor jó úton jársz. Ne is költs többet – egyszerűen hallgasd, és szállj le a hifi körhintáról!

Az is teljesen reális, hogy az akusztikában van még tartalék – sokszor ott nagyobb "javulás" érhető el, mint egy új készülékkel.

Szerintem az elektronikus, illetve alapvetően kevés hangszeres, vokálközpontú zenéhez nem feltétlenül szükséges komoly lánc. Az elektronikus zene és a női vokál általában „kegyesebb” a rendszerekkel.
Egy komolyabb, összetettebb anyag (például nagyzenekar) sokkal jobban megmutatja, hol hózódnak a határok – de ez nem feltétlenül probléma, ha nem ez a fő irányod.

Nem véletlen, hogy a dörzsölt kereskedők gyakran szellős, vokálközpontú zenékkel(Liberty és társai) demonstrálják a rendszereiket: ezek egyetlen lánc számára sem jelentenek komoly kihívást, így könnyű „lenyűgözni” a tapasztalatlan hobbistákat.
Magyarán ilyenkor nem derül ki, hogy az eszeveszetten drága kiállított lánc valójában egy big bandet vagy egy nagyzenekari tömeget mennyire képes(vagy képtelen) hitelesen és élvezhetően megjeleníteni.

[tottyi]

Búcsú a hifitől – és végre: üdvözlégy, zene.

Amikor viszont a lánc eléri azt a pontot, ahol az időzítés, a mikrodinamika és a zajszint olyan mértékben helyreáll, hogy nincs számottevő anomália, amit „kijavítani” kellene, akkor történik meg az a váltás, amiről ritkán beszélünk:

a figyelem a hangról áthelyeződik a lényegi jelentésre.

Hi, tudnal irni egy ilyen rendszert. Kivancsi vagyok, hogy mennyi lenne egy ilyen rendszer amit uzletben meg lehet venni. Sajnos en igen sokat raktam bele a rendszerbe de most ugy nem erzek olyat, hogy meg kolteni kene bele leszamitva a helyseget es a helyet ahol lakom. Bar nem sok rendszert hallottam de igy most ugy erzem a sajat kereteim belul majdnem mindent kihoztam a rendszerembol bar meg az akusztikat kicsit megprobalom jobba tenni de az mar nem a rendszerhez tartozik. Biztos fogok meg probalkozi de most igy szerintem jo, amolyan jo rajta zenet hallgatni de csak szigoruan szamomra. Foleg elektronikus zeneket hallgatok de szeretem a női vocalt, azt nagyon imadom es jol szol rajta.

[wasiliy888]

Búcsú a hifitől – és végre: üdvözlégy, zene.
...

Ez egy nagyon jó írás tőled, ismételten. Csak azért nem idézem vissza, hogy fölöslegesen ne növeljem a tartalmat duplikálással. Rengeteg igazság van benne.

Annyival szeretném kiegészíteni, hogy az általad felsoroltak egy része függ a zenehallgató szokásaitól, zenei ízlésétől is. Anélkül mondom ezt, hogy vitát akarnék indítani ezzel a különböző műfajok kedvelői közt.
Jómagam elég sokféle zenét kedvelek. Viszont nem tudok példát mondani a saját kedvenceim közül a könnyebb műfajokban, ami olyan, vagy hasonló, mint egy klasszikus zene, pl. egy szimfonikus mű esetén előfordul. És aki nem hallgat komoly zenét ezt nem is tudja megélni, megtapasztalni. Mert lehet bármely együttes albumáról szó, és létezhet az német, holland, vagy japán kiadásban is, amelyek közt nyilván van némi különbség (hangminőségbeli), esetleg pár bónusz trackben is eltérhet, vagy lehet ennek egy koncert felvétele is, akár némileg áthangszerelt, újramasterelt kiadása is. De egész biztosan nincs olyan különbség, mint ugyanazt a szimfoniát két különböző karmester értelmezésében, interpretációjában meghallgatni. Vannak olyanok a kedvenceim közt ezek közt, amiket többféle változatban is szeretek hallgatni, mert az egyik felfogásban komorabb, sötétebb hangzású, baljós, szinte ijesztő, a másikban meg világos tónusú, friss, modern hangzású ugyanaz a mű.

[ValhallA]

Búcsú a hifitől – és végre: üdvözlégy, zene.

Azt tapasztaltam, hogy az audiofil út egy ponton túl homlokegyenest más irányt vesz. Az elején – és ez természetes – érveket, megtapasztalásokat gyűjtünk: felbontás, dinamika, térleképzés, torzítás, komponens-szinergia. Összehasonlítunk, elemzünk, jól-rosszul okoskodunk, finom különbségeket nagyítunk fel. Ez a fázis szükségszerű, mivel a rendszer (még) nem tökéletes: folyamatosan jelen van, „kommunikál”, és valamilyen módon mindig emlékeztet arra, hogy közvetítő.

Viszont van egy határ, amit nehéz egzakt módon definiálni, de azonnal felismerhető, amikor megtörténik. Amikor egy jól illesztett készülékhalmaz eléri azt a szintet, ahol megszűnik az értelmezési kényszer. Nem azért, mert „tökéletes”, hanem mert már nem hagy megfelelő kapaszkodót az analitikus figyelemnek.
Nincs olyan nagy torzítás, időzítési hiba vagy dinamikai kompresszió, amit az agyunk korrigálni próbálna. Egyébként ezek meglétéből eredeztethető a „fárasztó hallgatni” jelenség.

És itt jön a lényeg: amíg a rendszer bármilyen szinten hibázik, tökéletlen, addig az agyunk folyamatosan dolgozik. Kiegészít, szűr, kompenzál. Ez a fajta mentális aktivitás az, ami hosszú távon fárasztóvá teszi a zenehallgatást, még akkor is, ha elsőre lenyűgözőnek, vendégmarasztalónak tűnik a hangzás.

Amikor viszont a lánc eléri azt a pontot, ahol az időzítés, a mikrodinamika és a zajszint olyan mértékben helyreáll, hogy nincs számottevő anomália, amit „kijavítani” kellene, akkor történik meg az a váltás, amiről ritkán beszélünk:

a figyelem a hangról áthelyeződik a lényegi jelentésre.

Nem azt hallgatod, hogy milyen a cintányér lecsengése, hanem azt, hogy mit fejez ki, illetve mi a szerepe a felvétel kontextusában. Nem a tér szélességét és mélységét méregeted, hanem azt érzed, hogy a lélegző, rekonstruált térben jelen vagy. A rendszer nem tűnik el fizikai értelemben – hanem kognitív értelemben válik transzparenssé.

Ezért gondolom, hogy igaz az az állítás, hogy amíg vitaindító érvekre és ellenérvekre van szükséged egy lánc leírásánál, addig nem érkeztél meg. Az érvelés mindig valamilyen hiányt próbál racionalizálni. Amikor ez a hiány megszűnik, az érvrendszerek egyszerűen irrelevánssá válnak.

És itt kapcsolódik a másik gondolat: a technikán túl lakozik az igazi emocionális élmény. Fontos pontosítani: nem a technika fölösleges, hanem láthatatlanná kell válnia. A jó rendszer nem hozzáad az élményhez, hanem eltávolítja az akadályokat.

Végső soron nem az a kérdés, hogy egy rendszer mennyire „nagy felbontású”, hanem az, hogy:

mennyire pontos, a valóságot közelítően hiteles az időzítés,
mennyire helyes tonalitásában,
mennyire engedi át a mikro-makrodinamikát,
mennyire alacsony a zajszintje (elektromos és mechanikai értelemben egyaránt).

Ha ezek nagyságrendje rendben van, akkor az, amit hallunk, már nem „hangminőség”, hanem jelentéssel felruházott jelenlétélmény.

És talán ez az a pont, ahol az audiofil út paradox módon végérvényesen lezárul – és elkezdődik a zeneművek felvételi és művészeti szempontok szerinti (mű)élvezete, vagyis egy teljesen új világ nyílik. Talán érzékelhető, hogy egy ideje ebben mélyültem el, és ezért drasztikusan megváltozott a bejegyzéseim hangvétele. Ez magával hozhatja azt is, hogy a „hifiskedőknek”, „kütyüzőknek” már nem biztos, hogy lesz érdemi mondandóm, mert ez egy teljesen más megtapasztalás, irányultság és élmény.

[ValhallA]

Ha arra a kérdésre, hogy miért nem szeretem a Justice, kicsit megengedőbben a Black lemez utáni Metallicát, kizárólag egyetlen képpel kellene válaszolni, ez lenne az.:

[ValhallA]

Marvin.jpg (96.36 KiB) Megtekintve 2340 alkalommal

[ValhallA]

[ValhallA]

Remembering Michael Brecker on his birthday (29-03-1949) (13-01-2007)

[arthur3d]

Sziasztok,

Előző héten Vasárnap ismét megrendezésre került Angliában az Audio Show Deluxe, ami a Silverstone versenypálya közvetlen közelében, egy versenyzői relikviákkal ékesített szállodában volt – mint mindig.

Kikapcsolódásképp járunk el évente legalább kétszer ilyen rendezvényre – melyeket pár óra alatt körbejárjuk és konstatáljuk, hogy az árazás már régen nincs elfogadható arányban a kiállított rendszerek megszólalásával – erről a jelenségről már Ákos is "megemlékezett" az írásaiban, tehát ezt én már nem fejteném ki. Igazából túl sok mindent nem is akarnék/tudnék mesélni a hallottakról, de pár gondolatot azért engedjetek meg.

Mindenek előtt hadd illusztráljam egy fotóval, hogy azért volt olyan érdeklődő, aki annyira sietett, hogy az Audi S3 kis sportos autójában tudta már csak elfogyasztani a reggeli müzlijét:

Bevezetésképpen annyit hadd mondjak el, hogy – mivel rengeteget tanultam Ákostól.. igazából mindent Tőle tanultam :) - számomra fontos a felbontás és a tonalitás. Tudom jól, hogy egy kiállításon nincs könnyű dolguk a kiállítóknak, hogy minden téren lenyűgözzék az odalátogatókat. Ellenben, ha egy kb. £300.000 -ból összeállított láncot hallgatok, akkor azért lehet némi elvárásom, még ha tudom is, hogy ez mégsem egy otthoni környezet. Természetesen minden embernek mások a preferenciái, ergo attól, hogy nekem nem tetszik egy adott rendszer hangja, attól még mások élményindexét kilőheti a világűrbe. Szerencsére most egyik demo szobában sem kellett az emésztésünket károsító, vesekövet szétrobbantó zenét(?) hallgatnunk, továbbá Big Dzsoni sem tette tiszteletét egyik helyen sem, szóval ezek már önmagukban fél sikernek számítottak.
Most írhatnék különböző jelzőket, hogy egyik másik rendszer milyen volt, ehelyett csak pár godoltatot formáznék meg a betűk halmazával. Az igazat megvallva általánosságban mondhatom, hogy egyik rendszer hangja sem tetszett minden téren. Volt ahol annyira mesterkélt volt a hangzás, hogy szabályosan bántotta a fülünket, volt ahol egy zanzásított "tömeget" tudott csak elénk tárni a kiállított rendszer. Nagyjából 2-3 szobában volt élvezhető az előadás, de azokat sem hoztam volna haza, még akkor sem, ha ki tudnám fizetni. Valahogy azt éreztük, hogy már csak az árazásokkal próbálják meg rangsorolni a készülékeket, azaz minél drágább annál jobb, de ezt valahogy nem tudom lenyelni - és nem azért mert nem tudok megvásárolni egy előfokot 40.000 fontért, vagy egy pár hangfalalt 120.000 fontért. Egyszerűen az árazás nem lehet mérce.

Azért, mint mindig, most is készítettem pár képet és videót, melyeket itt tudtok megtekinteni:

https://drive.google.com/drive/folders/ ... sp=sharing

Zárásképp, az autónkhoz sétálva belefutottunk ebbe (jó lett volna szemből lekapni, de így sem rossz):

[ValhallA]

Kék pirula vagy piros pirula?

Mivel szóba került az egyik láncom, ennek ürügyén (agy)mennék pár laza kört – negyed gázon.

Szerintem a rendszerépítés alapja az önismeret. Tisztában kell lennünk azzal, mit várunk ettől a hobbítól, és ezt a vezérfonalat követve kell kiválasztani azokat a készülékeket, amelyek a lehető legkisebb kompromisszummal szolgálják elképzeléseinket hosszú távon.

Nagyon ritkán cserélek. Nem azért, mert ne érdekelnének a készülékek, hanem mert pontosan tudom, mit keresek. A lehetőségeimhez mérten a használt piacról válogatok – jellemzően olyan, számomra, egykor elérhetetlenül drága készülékek között, amelyeket gazdáik szinte sportként, alsógatya módjára cserélgetnek. Legyünk őszinték: ezekben a csúcs eszközökben rejlő potenciált a legtöbb esetben a tulajdonosaik – önismeret, tapasztalat hiányában – nem aknázták ki, vagy egyszerűen, homlokegyenesen más hangzásideált kerestek, ezért kerülnek rövid úton az apróhirdetésekbe jelentős értékvesztéssel, legyenek bármilyen jók is azok.

Inkább a „fakír” típusba tartozom: ha van egy konkrét cél, képes vagyok éveket várni rá. Gyűjtök, figyelek, kivárok, és amikor felbukkan a keresett darab, akkor nem hezitálok. A munkaeszköz státuszú referencia készülékeimet általánosságban 8–10 évente cserélem, tehát nem a folyamatos csereberélésben látom a fejlődést, vagy élem ki magam.

A hangzásideálom a „truth-first” filozófia. Ez azt jelenti, hogy nem a szép hang érdekel, hanem a valós hangszínek. És az az igazság, hogy ezen elvárásoknak a piacon csak egy maréknyi készülék felelnek meg – függetlenül az áruktól vagy attól, hogy mit ígérnek a gyártók.

A high-end audio világában gyakran beszélünk „jó” és „rossz” hangról. De mi van, ha ezek a fogalmak eleve félrevezetőek?

Számomra a kérdés soha nem az volt, hogy mi szól szépen, hanem az, hogy mi szól valóságosan és tonálisan helyesen – és milyen eszközparkkal válik feltárhatóvá a felvétel valósága. Mert a konzerv zenehallgatásban nem a nagybetűs VALÓSÁGHOZ jutunk közelebb, hanem kizárólag ahhoz a valósághoz, amelyet a hangmérnök rögzített.
Egy színezett lánc a valóságból legfeljebb annyit enged láttatni, mint az árnyékszínház: a forma megvan, de a részletek és a fókusz teljesen hiányoznak, vagy arányaikban jelentősen károsodtak.

Egy, a felvétel valóságának reprodukálására kiélezett rendszer nem a kényelmesebbik út. Nem ígér azonnali élvezetet, nem simítja el a hibákat, és nem önti le hangmasszával a valóságot. Épp ellenkezőleg: könyörtelenül megmutat mindent. A jó felvételt felemeli, a rosszat leleplezi. És ez így van rendjén.

A színezett rendszerek első hallásra gyakran lenyűgözőek. Testesebbek, melegebbek, „zeneibbek”. De ez a zeneiség sokszor nem a felvételből fakad, hanem a lánc által hozzáadott karakterből. Egyfajta állandó szűrő, amely minden felvételre ráül, és közben elkezdi eltüntetni a rögzítési és mikrofonozási különbségeket.

És itt kezdődik a probléma.

Amikor egy rendszer színez, valójában nemcsak hozzátesz, hanem el is vesz. Elveszi a felvételek közötti valódi különbségeket és finom árnyalatokat. Elmosódik a határ a kiváló, a közepes és a gyenge felvételek között. A dinamika egysíkúbb lesz, a tér uniformizálódik, a hangszerek karaktere homogenizálódik. Minden „jobbá”, "kényelmesen hallgathatóbbá" válik – de közben minden egyformább is egyben.

A high-end audio egyik legnagyobb csapdája, amikor a lánc hibáit újabb színezéssel próbáljuk korrigálni. Egy kissé éles rendszerbe melegebb komponenst teszünk. Egy vékony hangú láncot testesebb, karakteresebb, erős kiemelésekkel operáló kábelekkel „javítunk”. És így tovább. Rétegről rétegre építjük, halmozzuk a kompromisszumokat, míg végül már nem is a felvételt halljuk, hanem a saját döntéseink következményeit.

Ez egy zsákutca.

A valóban színezetlen, "láthatatlan" komponensek ritkák, mivel nehezen demózhatóak és értékesíthetőek.
Nem látványosak, nem akarnak azonnal lenyűgözni. Sőt, elsőre akár kevesebbnek, unalmasnak is tűnhetnek. De idővel kiderül: nem kevesebbet adnak, hanem sokkal többet hagynak meg. Nem hozzátesznek, hanem nem vesznek el...

Egy ilyen rendszerben a felvétel nem mindig szép – de mindig igaz és valós.

És amikor egy kiváló felvétel megszólal rajta, nincs szükség varázslatra. Mert a varázslat a felvétel sajátja.

A kérdés tehát nem az, hogy mit szeretnénk hallani.

Hanem az, hogy készek vagyunk-e elfogadni azt, ami valójában rögzítésre került.

Képes vagy rá?

Matrix.jpeg (39.94 KiB) Megtekintve 2478 alkalommal

[KisMarci]

És amiért egy külön műsor kell:

https://media1.hu/2021/11/02/meg-hofi- ... lveteleit/

[wasiliy888]

Idén nyáron lenne 90 éves Hofi Géza, de sajnos, már régen nincs köztünk. Két okból is kapcsolódik személye a zenéhez, az egyik, hogy ő maga is sokat énekelt állandó műsoraiban, ahol inkább a humoré volt a főszerep, de készített emelett olyan lemezeket is, ahol viszont csak dalok szerepeltek. Mivel sohasem tanulta, sajátos érdekes, nyers stílusa volt, ennek ellenére szerethető.
Aktualitást május 9-én a Cotton Club Singers együttes ad, megemlékezésképp koncerteznek ezekből a dalokból a Kongresszusi Központban, Malek Miklós közreműködésével, aki Hofi állandó előadó- és szerzőtársa volt.

Szobrot állított Hofinak a Cotton Club Singers - Blikk https://share.google/t0v9mwUxQXV5YXN6w

[Block]

Pár gondolat......zenéről,hangról.

Abba a szerencsés helyzetbe kerültem,hogy meghallgathattam Ákos otthoni rendszerét. Abban,hogy egy rendszert fülvégre kapok ,alapvetően semmi különleges nincs,...történt már velem ilyen számtalanszor,hisz középiskolás korom óta a hifi a hobbim,...és közel 50 év alatt összegyűlik sok hasonló eset. A "hangkeresés" időszakában az ember lelkes,....sok highend show,.. és sok forgalmazó bemutató terme volt a meghallgatottak között,....de az irányzékot a hanghoz a rengeteg jazzklub és koncert élmény adta. Nekem a legemlékezetesebbek a Müpa és a Zeneakadémia mellett a hangosítatlan jazz testközeli hallgatása adta kis klubokban. Ezt a bevezetőben csak azért írtam le,mert bár nem vagyok egy Ken Kessler,vagy John Atkinson,a véleményem nem nyom semmit a latban,de azért van némi fogalmam a konzerv zene minőségi visszaadásáról.
Ezek után akkor neki is kezdhetnék a vasárnapi élményem leírásához,...ahhoz a szűk (vagy bő) 5 órához,amit Ákos rendszere előtt töltöttem ,és ami egy pillanat alatt elillant,mert közben az idő mintha megszűnt volna létezni,...mert csak a zene volt.
És hogy milyen volt a hang? ......................................................................................................................................................................................................................................................................................................................
Keresem a szavakat,de nem találom. Talán a legtalálóbban úgy tudnám leírni,hogy a Legjobb hang,amit eddig hallottam az életemben . Szerintem,aki már volt nála és hallotta,az tudja miről beszélek,....aki meg nem hallotta,annak midegy,hogy mit írnék,úgysem tudja elképzelni,....mint,ahogy én sem tudtam elképzelni,amíg meg nem hallottam.
Hallottam egypár nekem tetsző rendszert,ha visszagondolok mindig beugrott pár összeállítás,ami kis különbségekkel de szerethető jó hangként maradt meg az emlékezetemben,....mint "jóhang",...de csak most jött el az a pillanat,amikor minden hezitálás nélkül ki merem mondani,hogy az általam hallott "Legjobb Hang" a tegnapi hang volt. Most felesleges részletekbe bocsátkozni,hogy magas meg mély,meg dinamika ,gyorsaság,meg felbontás,....mert minden a legjobb volt...................valahogy olyan Élő,....mint a valóságban,mintha nem is felvételről szólna,és nem is a hangsugárzókból jönne a hang. Olyan közhelyes dolgot kell mondanom,hogy mintha a zenészek ott zenéltek volna a szobában.
Pedig így volt. Egy helyben ültünk,de ahogy cserélődtek a zenék,mindig más helyszínen voltunk. Teljesen mindegy volt a műfaj,.....hol egy szimfónikus zenekari koncerten voltunk,hogy egy jazzkoncerten,...hol Peter Gabriel vagy Madonna zenélt közvetlen testközelből és mutatták meg ,...hogy az egyszerűnek tűnő popzene is milyen sok apró részletből tevődik össze.
Nagyon nagy hozzáértés kell egy ilyen rendszer összerakásához,....de mint tegnap hallottam ez Ákosnak sikerült. Így fogalmazok,de nem volt rendszer hangja,....ez valami más volt,a valóság hangja,....az életre kelt zene hangja,pont annyira élő,mint amikor a hangrögztő konzerválta az örökkévalóságnak.
Nekem távozáskor kicsúszott a számon,hogy nehogy hozzányúlj ehhez a megvalósult komplex egységhez,mert annyira,jó,hogy félő,ettől jobb nem lehet. Mintha kiment volna a fejemből,hogy ő rakta össze,nem készen kapta mástól. :)
Egy mosoly mellett azt a választ kaptam,hogy ha valamit változtat,már azt is tudja,hogy mit,és akkor egy picit még tökéletesebb lesz. Abszurd,...paradoxon,...hogy lehet valami a tökéletesnél még tökéletesebb? Én elképzelni sem tudom,...de neki elhiszem.
Köszönöm az élményt,...a beszélgetést,...a találkozást.

[ValhallA]

[Bécó]

Köszönöm Ákosnak, hogy a ValhallA Leviathan Anniversary hangsugárzó kábelével emelte a rendszer hangminőségét!

[Alex_Aston]

Emlékére egy sosem látott gyermekkori kép róla.

2da37e08d4f7529eead5b21981eb49d5-700x467.jpg (57.95 KiB) Megtekintve 2585 alkalommal

[ValhallA]

Harcművész. Színész. Legenda. 86 évesen elhunyt Chuck Norris.

[ValhallA]

FLOW THREE MK2 NYÍLT NAPOK az Allegro Audio Bemutatótermében.
Mottó: „A flow soha nem lehet a cél – csak eredmény lehet.”
Csíkszentmihályi Mihály
Időpont: 2026. március 20., péntek 11:00 és 18:00 között
2026. március 21., szombat 9:00 és 16:00 között
Helyszín: Allegro Audio Bemutatóterem
Cím: 1061 Budapest, Andrássy út 20,
1. emelet, 16-os kapucsengő
A márciusban megrendezendő nyílt nappal nem titkolt célunk,
hogy bemutassuk a zeneszerető és érdeklődő közönségnek a FLOW THREE MK2 integrált erősítőt.
És az eredmény, amelyet várunk? Egy nap kellemes zenehallgatással és tartalmas beszélgetéssel, amely során a résztvevők megismerik az új fejlesztésű FLOW erősítő technikai paramétereit és hangzásvilágát, és zenei flow-élményeket visznek el a bemutatóteremből.
A rendszer:
Forrás: Rega Planar 8 lemezjátszó
Rega Aphelion 2 MC hangszedő
Phono előerősítő: REGA Aura
Erősítő: FLOW THREE MK2 integrált erősítő
Hangsugárzó: FRANCO SERBLIN Ktema
Kábelezés: VIARD AUDIO Design, ValhallA Leviathan Anniversary
Előzetes bejelentkezést kérünk!
Bejelentkezni a bejegyzés hozzászólásában, nálam privát üzenetben vagy emailben a [email protected] címen lehet.
Várom a jelentkezéseket és várunk minden érdeklődőt a bemutatóteremben! Teleki Béla. A szombati napon még Szalai László hangmérnök barátunk is tiszteletét teszi a nyílt napon!

[ValhallA]

JohnTravolta és FredAstaire a Golden Globe-gálán, Hollywood, Kalifornia, 1979. január 27.

[Alex_Aston]

Boldog 75. születésnapot!
Szerintem ő nagyon alulértlkelt színész, pedig minden szerep jól áll neki, vagy legsalább is minden szerepet kiválóan el tud játszani, nem csak egy macsó akcióhős.
Carpenternek is a múzsája volt anno, talán nem véletlenül.

1986.jpg (28.43 KiB) Megtekintve 2476 alkalommal

1989.jpg (41.31 KiB) Megtekintve 2476 alkalommal

1996.jpg (66.9 KiB) Megtekintve 2476 alkalommal

44369_1611571950.0506.jpg (74.15 KiB) Megtekintve 2476 alkalommal

[wasiliy888]

Nemrég volt David Gilmour születésnapja, ami itt is említésre került. Most pedig olvastam, hogy eladták, a híres Black Strat becenevet viselő gitárját, rekordot jelentő 14,6 millió dollárért (kb öt milliárd forint). Ezzel a hangszerrel játszott Gilmour a Pink Floyd Dark Side of the Moon, Wish You Were Here és a The Wall című albumain többek közt. Érdekesség még, hogy 2019-ben, amikor ő árverezésre bocsátotta, az akkori négy millió dolláros eladási ár, szintén a legdrágább gitár címet jelentette. Úgy tűnik jó befektetés volt a vevőnek. Gilmour ezen alkalommal a gyűjteménye több darabját is eladta, méghozzá jótékony célra felajánlva a több mint húsz millió dolláros teljes bevételt!
A fekete Fender Stratocaster egy 1969-es modell a neves hangszergyártótól, ami több technikai újítás is alkalmazott: három egytekercses hangszedőt, ötállású hangszedő váltót, új fajta tremoló kart és olyan ergonomikusan kialakított testet, ami kényelmesebb játékot biztosít a kezelőjének a magas regisztereknél is.

[Alex_Aston]

Egy újabb színészlegenda születésnapja jött el.
Boldog 93-at!

Michael-Caine2.jpg (65.13 KiB) Megtekintve 2354 alkalommal

[ValhallA]

Ma van 40 éves a "végül csak egy maradhat" szlogen.

834.jpg

Meglehetősen vegyes érzelmek fűznek a Highlander filmhez. Már a bemutatásakor is úgy éreztem, hogy a speciális effektusok kifejezetten olcsó hatást keltenek. Mindezt nem a mai szemmel mondom: tizenévesen, amikor először láttam a filmet, már akkor is ez az érzés kerített hatalmába. Vagyis nem a 2026-os néző utólagos ítélete szól belőlem, hanem az a benyomás, amely már a premier idején is megfogalmazódott.

Úgy vélem, a film tartós sikerét alapvetően három tényezőnek köszönheti: az erős alapötletre épülő forgatókönyvének, Sean Connery elementáris karizmájának, valamint a Queen által jegyzett, átütő erejű filmzenének. Connery akkora színészi súllyal lépett a vászonra, hogy jelenléte azonnal elhomályosította a címszereplő, Christopher Lambert alakítását. Olyannyira, hogy tátott szájjal fogadtuk el: ő bizony Juan Sánchez-Villalobos Ramírez – még akkor is, ha mindezt szinte vállalhatatlan skót akcentussal adta elő. A film így egy sajátos paradoxont teremt: a „valódi” skót spanyol, míg a skót főhőst egy francia színész formálja meg.

Lambert játékával kapcsolatban mindig volt bennem hiányérzet. Talán akkor működött a leginkább, amikor egyetlen szót sem szól, és pusztán átható tekintetével próbál jelen lenni a vásznon. A helyzetet tovább nehezítette, hogy a forgatás idején még angolul sem beszélt tökéletesen, ami a rendező számára sem könnyítette meg a pontos instrukciók átadását.

Érdekesség, hogy a film direktorának, Russell Mulcahy-nek ez volt az első nagyjátékfilmes munkája. Korábban főként ausztrál és amerikai videóklipeken dolgozott. Az ötletet és a filmhez képest lényegesen komplexebb forgatókönyv vázlatot pedig a stúdió egy főiskolai hallgatótól vásárolta meg mindössze 1500 dollárért. Döntésüket, utólagosan mérlegelve, fennállásuk legjövedelmezőbb befektetésének bizonyulhatott az alapvetően B-filmes produkciókat gyártó Cannon Group számára.

A szereposztás kapcsán ugyanakkor mindenképpen ki kell emelni Clancy Brown alakítását, aki zseniálisan formálta meg Kurgan figuráját. Nyers ereje és fenyegető jelenléte a film egyik legemlékezetesebb eleme. Ezzel szemben Roxanne Hart lepkefing súlyú alakítása – Lambert partnereként – számomra inkább halványítja, mintsem erősíti a történet drámai súlyát.

Végezetül pedig: a Queen zenéje egy még ennél is gyengébb produkciót is könnyedén elvitt volna a hátán – ahogyan tette azt a Flash Gordon esetében.

youtu.be/omOZyLmNMJs