A Fórum működési költségeihez járulsz hozzá azzal, ha hirdetéseket jeleníthetünk meg. Kérjük, hogy fontold meg ezen az oldalon az „Adblock” rendszered kikapcsolását.
Annak érdekében, hogy fenntartsuk ezt a szigetet, szükségünk van bevételre. Te is támogathatsz minket, ha azt szeretnéd, hogy sokáig és stabilan tudjunk működni. Amennyiben élsz ezzel a lehetőséggel, azt mi megköszönjük!
Íme egy frenetikus "Fantasztikus", emellett az agyonhájpolt Colin Davis (bármelyik) punnyadt háttérzene egy ötórai teadélutánhoz!
Mert a legtöbb Living Mercury felvétel igen jó - ahogy az előadók is.
Ez így igaz. Úgy tudom ez kb. azért van, mert a Living Mercury lemezek felvételénél anno nem nagyon mókoltak vele, hanem leraktak 3 mikrofont, aztán felvették ami jött, majd azt különösebb hokuszpókusz nélkül rátették a lemezre. A "kevesebb néha több" tipikus esete.
(Nekem is van belőle pár ... mind nagyon szépen szól ... és nem mellesleg jó zene, jó előadók, jó előadás stb ... )
Egy különleges, 'női' megközelítés. Nagyon-nagyon tetszik.
Elsőre a hang, az olyan 'jó'. Kicsit jobban odafigyelve, olyan dolgok bomlanak ki ezer szállal, amit eddig észre sem vettem.
Ezt mindenkinek nagyon ajánlom, aki Rahmanyinovot szereti, mert ez az előadás mérföldkő, egy 18 éves dél-koreai fiatalember úgy játsza el ezt a zongoraversenyt, hogy ettől fogva bármilyen híres zongorista kétszer meggondolja, hogy érdemes-e neki is eljátszania, mert mostantól ez az etalon. Ezt nem én találtam ki, itt taglalják, miért is annyira nagyszerű ez az előadás: https://www.youtube.com/watch?v=DhUFLepewgA
Egy 2013-as Graindelavoix lemez került színre.
Amióta van ez az új futómű, a porlepte területekre is érdemes bemerészkednem jóhang-élményekért.
Jaikes de Cambrai és Villard de Honnecourt művei, meg a katedrálisépítés metafizikája.
A Björn soha nem volt szívbajos, amikor különösen bonyolult és különösen homályos dolgokat kellett kutatni.:)
Van mindenféle dolog ezen a lemezen, kicsit nagy a diverzitás, de azért akad olyan, amelyiket érdemes meghallgatni.
Itt ez a track 5., a 'Meire, Douce Creature'.
Módfelett erős mögöttes hatás.
Meg nagyon-nagyon jól szól.
Szeretem a Lautten Compaqney zenekart. Nem a reneszánsz zenei felvételeik miatt, a reneszánsz zene nagyon nem az én világom.
Viszont kiváló érzékkel, de teljesen egyedi módon nyúlnak hozzá a komolyzenei irodalom szinte bármely korszakához, a rájuk jellemző eklektikus hangszereléssel, ahol remekül elfér egymás mellett a modern szaxofon, a cselló és a marimba a reneszánsz lanttal, a barokk gitárral, theorbával vagy a viola da gambával.
Itt van például Satie 3. Gymnnopédiája ebben a teljesen egyedi, és szerintem zseniális hangszerelésben:
Van egy 2009-es CD, a Lautten Compagney játszik rajta angol reneszánsz zenéket.
A 'Mr. Playford Dancing Master' kéziratból.
Kocsmazene a legtöbb?
Az.
Komolyzene?
Nagyon.
Egyszerűcske?
Hááát, csak tessék megpróbálni így elővezetni.
Dorothee, amit a furulyákon művel, az valami különleges.
Hallottam őt élőben, sok éve. Bejött egy 2.05 m-es szexbomba, full bőrszerkóban. Elővett egy golyóstoll nagyságú furulyát.
Aztán csak tátottuk a szánkat...
A következő ajánlómat (ami nem is igazán ajánló, csak egy ürügy ahhoz hogy) egy személyes gyermekkori élménnyel kezdeném, ami az életemben olyan mély nyomot hagyott, hogy mai napig lepörög bennem néha az emlék, egészen filmszerűen.
Elnézést ezért.
Az egészet az Általában a hifiről topikban felvetett kérdés váltotta ki. Én gyermekkorban ugyanis hatéves koromtól hegedültem (izé… hegedülni tanultam), és ezért egészen természetes, hogy igen korán talalkoztam a komolyzenével, ami számomra nem is jelentett semmi különöset a többi műfajboz képest létezése teljesen természetes volt, legfeljebb a szenvedéseim műfaját láthattam benne (hegedülni tanulni egy fizikai szenvedés az elején, gyermekként), és mivel raadásul a gyerekek gonoszak és csúfondárosak tudnak lenii a magamfajta “különcökkel”, inkább titkoltam volna ezen műfaj iránti ébredő érdeklődésemet… de nem is ez a lényeg.
Valamikor 9-10 éves koromban talán először léptem színpadra hallgatóság elé, szólódarabbal, egy Delphin Alard-etűddel (a kottáskönyvekben, amikből tanulnom kellett, Delphin Alard ilyen-olyan oktató darabjai emlékeim szerint igencsak gyakran fordultak elő a leckék végén, az “na akkor most hasznosítsuk, amit tanultunk és gyakoroltunk” részben, ami a sok gyakorlókottasor után mindig a fénypot volt számomra. Meg is kedveltem egyik etűdjét, annyira, hogy a mai napig bennem van a dallam. Akkor, ott, a közönség előtt is azt adtam elő. Könnyű darab volt, nem is hosszú, tudtam is nagyon, szóval jól sikerült, tapsvihar, és sugározva jöttem le a színpadról. És amikor a mennyekben éreztem magam, hozzám lépett egy bácsi, aki megdícsért, nagyon, és hozzátette, hogy “de első fekvésben miért nem használod inkább a kisujjadat az A húron az üresen megjátszott E húr helyett… kevesebbet kellene kalimpálni a vonóval”. A bácsi csupa jót akart, a kérdés teljesen helyénvaló volt, de nem tudhatta, hogy az Achilles-sarkamba taposott a kérdéssel. Ugyanis rengeteget kínlódtam ezzel a darabbal, hogy úgy játsszam, ahogy a bácsi javasolta volna, csakhogy irreálisan rövid a kisujjam, és egy kínlódás volt úgy… De a bácsi, akkor, a hatalmas eufóriám közepette, annyira a fején találta a szöget, hogy egy életre megutaltatta velem a kisujjamat és a hegedűt is… utána még évekig játszottam a szüleim akaratát teljesítve, de már soha nem volt benne élvezetem, mert mindig a kisujjam járt a fejemben, meg az, hogy hol kellett volna üreshúr vagy fekvésváltás helyett inkább bevetni az a rövidke kisujjat… 14 évesen, amikor megkaptam a személyi igazolványt, felmutattam a szüleimnek, én már nagy vagyok, lehet saját akaratom, és én nem akarok többet hegedülni. 8 évig szenvedtem vele, mindennap órákon át, elég volt.
Na, ezzel az emlékkel felvértezve, a kérdés kapcsán eszembe jutott, hogy te jó isten, én azóta nem hallottam Delphin Alard-művet… de van Tidal, Van Qobuz, nosza, vagyis lennie kell sok Alard-lemeznek “odafönn a felhőben”, talán az én etűdöm is megvan valahol…
Ehhez képest igencsak meglepődtem, amikor megláttam, hogy egyetlenegy Alard-album van fönn, mind a Tidalon, mind a Qobuzon. Nocsak, Alard, akinek kottáit annyiszor láttam gyerekkoromban, ennyire népszerűtlen vagy ismeretlen?
A választ nem tudom, de azt az egyetlen albumot kuriózumként merem ajánlani, mert bár maga a zene nem különleges,nem is túl szofisztikált, mégis egész szépen szól, és talán nem csak nekem lesz szórakoztató. Sajnos az “én etűdöm” nincs rajta, ezen hegedűduók vannak…
Van egy Savall SACD, az 'Armenia', most a normál réteget tudom hallgatni, és teljesen lenyűgözött.
Olyan érzés, mint valami pazar kortárs előadás.
A hangminőség kiváló; különösen a duduk hangja; az szimplán varázsol.
Azért Schubert szimfónikus termése jóval több, mint a "Befejezetlen", meg a "Nagy" C-Dúr szimfóniák! Ime a korai zsengéje, a 2., amit imádok, pláne ebben az előadásban. És milyen jól szól 1982-es digitális felvételként is!
William Christie-vel, ezúttal az orgona és csembaló billentyűzeténél a René Jacobs vezette Concerto Vocale soraiban, kicsit korábbi (1979 júliusi), ámde annál spirituálisabb kirándulás Monteverdi egyházi zenéjében, a Vespro néhány részletét sem mellőzve. Egyszerűen mesés.
Monteverdi esetén a William Christie féle megközelítés, az is egy külön csoport.
Valami olyan dologra érzett rá, ami fontos.
Régi felvételei, pl. ez, 1983-ból, teljes fényükben ragyognak. Annyira, hogy teljesen modernnek tűnik. Ez, tekintve a régizene óriási felfutását, hogy kb.'93-tól kb. 2015-ig komoly mennyiségű igen jó színvonalú felvétel között is simán megáll, valahol a felső polcon, ez nyilvánvalóan azt jeleni, hogy ez volt valamiféle 'ősminta' a későbbieknek.
Az tény, hogy az izoritmia manapság 'ütemtelennek' tűnik a legtöbb hallgatónak, még akkor is, ha ennyire zseniálisan van elővezetve.
Nem egyszerű dolog.
A metronóm és a struktúrák uralmát éljük.
Itt ráadásul az a furcsaság van, hogy ez a 'lázadás' pont egy szerkezet-orrnehéz szerzőnél tűnik fel, ahol a kiszámítottság az valóban zseniális; le is van minden írva és szabályozva; teljesen érthető a reakció.
Hogy ide való-e egy ilyen megközelítés?, hát, erre nehéz válaszolni, mert pont Bach kora volt kb. az utolsó, ahol ezek a ficánkolások még ritkán fel-feltűntek, aztán szinte a kortárs zenéig kellett előrefelé haladni, hogy ez a fajta merészség / szabadság eljöjjön megint.
Csak ott meg minden nagyon más lett; sokszor nemhogy a melodikusság hiányzik, hanem maga a tonalitás is szétgurult, és ez a hallgatóságot első körön eléggé eltávolítja... arra nekem sokszor még gyúrni kell... :)
De amúgy jó a Richter, én is hallom.
Zongorához nagyon illik.
A kortárs zene sokféle nagyon különböző zenét jelent, ezek közül az atonális típusú zenék nekem se jönnek be.
Viszont a minimalista/repetitív zeneszerzőket kedvelem, a kortárs komolyzenével való barátkozást érdemes velük kezdeni, Glass, Riley, Reich.
Az tény, hogy az izoritmia manapság 'ütemtelennek' tűnik a legtöbb hallgatónak, még akkor is, ha ennyire zseniálisan van elővezetve.
Nem egyszerű dolog.
A metronóm és a struktúrák uralmát éljük.
Itt ráadásul az a furcsaság van, hogy ez a 'lázadás' pont egy szerkezet-orrnehéz szerzőnél tűnik fel, ahol a kiszámítottság az valóban zseniális; le is van minden írva és szabályozva; teljesen érthető a reakció.
Hogy ide való-e egy ilyen megközelítés?, hát, erre nehéz válaszolni, mert pont Bach kora volt kb. az utolsó, ahol ezek a ficánkolások még ritkán fel-feltűntek, aztán szinte a kortárs zenéig kellett előrefelé haladni, hogy ez a fajta merészség / szabadság eljöjjön megint.
Csak ott meg minden nagyon más lett; sokszor nemhogy a melodikusság hiányzik, hanem maga a tonalitás is szétgurult, és ez a hallgatóságot első körön eléggé eltávolítja... arra nekem sokszor még gyúrni kell... :)
De amúgy jó a Richter, én is hallom.
Zongorához nagyon illik.
Mint az élet számtalan egyéb területén, úgy a lemezkiadókkal kapcsolatban is tartják magukat azok a több évtizede kialakult előítéletek, melyek napjainkra már rég hitelülket vesztették. A Naxosra is sokan még mindig úgy gondolnak, mint a kis kiadó, aki azzal tört borsot az egyre inkább veszteséges nagyok orra alá, hogy provinciális, többnyire nyugaton ismeretlen, ugyanakkor meglepően magas színvonalat képviselő kelet-európai előadók, zenekarok repertoárját kivásárolva, szupemarketek polcairól olcsón árulva jutott el széles rétegekhez. Mára a Naxos az egyik legnagyobb kiadói konglomerátum, a komolyzenei piac meghatározó szereplője, amely olyan nagy nevű kiadókat vásárol fel, mint a Chandos Records. És olyan projekteket engedhet meg magának, amelyet bármelyik "nagy" szívesen tudna magáénak.
Nem rossz, sőt, a ritka esetek egyike, hogy egy igen-igen szép dallam simítja le kockák élét; nem véletlen népszerű. Sokan játsszák, nyilván mindenkinek van/lehet egy kedvenc előadója, ettől jobb / rosszabb / másabb.
Egyszerűen pazar.
Ilyet 400 évvel korábban Machaut mert csinálni; hogy gyakorlatilag izoritmiába csúsztatja az ütemdíszítést.
Már a fenti Bourrée végén is feltűnt, hogy az ütemmel ide-oda vezet minket, ha úgy tetszik, csal. Kb. úgy, mint minden élő rendszer, meg minden jó csembaló-játékos, aki akár öntudatlanul kimenekül a jól temperált metronóm kíméletlensége alól.
Itt kicsit többről van szó.
És ahogyan megszólal, az meg egészen varázslatos. Mintha nagycápa audiofil kiadó lenne.
Pedig csak egy olcsó Naxos.
Mindenhol rejtőzhet egy ilyen gyémánt.
Nem kötözködni szeretnék, de ízlések és pofonok különbözőek, mint tudjuk. Vessetek a mókusok közé, de inkább meghallgatom százszor Richtert, mint egyszer ezt a hölgyet. Nekem nagyon nem bejövős. Kicsit olyan mintha első alkalommal játszaná a művet kottából, a hangok a helyükön vannak, mert profi zenész, de nyers és darabos az előadás, nem tudja még hogy hova helyezze a hangsúlyokat, hol érdemes a dinamikával és a tempóval játszani, és néhol még ütemtelennek is hangzik. Tényleg nem vagyunk egyformák.
BARTIMEX AUDIO Honlap
Főrendszer Forrás: SynologyDS713+ -Linn Majik DS DAC-fejhallgató erősítő: Antelope Audio Zodiac+ Előerősítő: Music First Audio Classic Copper Erősítő: Trafomatic Audio Experience Two Hangfal: WLM Lyra MKII Signature IC kábelek: Audioquest Columbia Hangfal kábel: Furutech u-2T Tápellátás: Trafomatic Audio Classic Power Fejhallgató: Beyerdynamic T 1
Kisrendszer Forrás: XTZ CD-100 Erősítő: XTZ Class A100-D3 Hangfal: XTZ 99.38 IC kábel: XTZ interkonnektHangfalkábel: Neotech KS-11275
Nem rossz, sőt, a ritka esetek egyike, hogy egy igen-igen szép dallam simítja le kockák élét; nem véletlen népszerű. Sokan játsszák, nyilván mindenkinek van/lehet egy kedvenc előadója, ettől jobb / rosszabb / másabb.
Egyszerűen pazar.
Ilyet 400 évvel korábban Machaut mert csinálni; hogy gyakorlatilag izoritmiába csúsztatja az ütemdíszítést.
Már a fenti Bourrée végén is feltűnt, hogy az ütemmel ide-oda vezet minket, ha úgy tetszik, csal. Kb. úgy, mint minden élő rendszer, meg minden jó csembaló-játékos, aki akár öntudatlanul kimenekül a jól temperált metronóm kíméletlensége alól.
Itt kicsit többről van szó.
És ahogyan megszólal, az meg egészen varázslatos. Mintha nagycápa audiofil kiadó lenne.
Pedig csak egy olcsó Naxos.
Mindenhol rejtőzhet egy ilyen gyémánt.
Rajta egy 'Lautenwerk' hangszeren játszott Bach művek, a legtöbb átirat, de,
most jön egy erős de, mivelhogy ez a hangszer egy aprólékos leírás alapján készült, aminek az alapja Bach saját lantcsembalója volt, (ez elveszett), a szobában, ahol dolgozott, ahol komponált, vagyis, az sem kizárt, hogy a H-moll mise Agnus Dei-ja ezen/ilyenen szólalt meg először.
Keith Hill, a mai építő-zseni, követte azt, hogy 'a hang egészen mélyen, a mellkasban keletkezik, hirtelen és nagy erővel, és mire a fejhez jut, lelassul és megfinomodik, ezáltal biztosíttatva, hogy a hallgatóság minél jobban megérthesse a zene irányát és jelentését, az előadónak pedig biztosítja a megfelelő teret és tágasságot, hogy mindezt kifejezhesse.'
A hifis analógia itt minimum közepes.:)
Két manuál, az egyiken bélhúros regiszter, a másikon bronzbevonat-húros.
A játékmód nagyon finom, mély és 'női'.
A hang, az valami mesés.
Ezek így nagyon-nagyon jó zenék, nincs mit tenni...
Itt az a Bourrée, emlékeztek, a Jethro Tull lemezen?
