Figyelem: hosszú, csapongó, gondolatilag laza szálakkal kapcsolódó bejegyzés.
Fapaci linkelt videója kapcsán beugrott egy emlék. Sok-sok éve gyerekeimmel sétáltunk a balatonfüredi sétányon, ahol is egy negyvenegynéhány kilós, bevállalósra festett hajú, haspólós, köldökpiercinges lány a Vocalise-t játszotta. Természetesen senki sem lassított, netán hallgatott oda, annyira valószerűtlen, nem abba a világba illő jelenség volt: polgárpukkasztó külső, hozzá
Rachmaninov, mindez egy nyári, fagylaltnyalós környezetben. Nyilván benne van ebben a kényelmes kis komfortzóna védelme is: esetleg a játékos nem átall ránk nézni, netán még kínosabb interakcióba bocsátkozik és meg is szólít. Talán egy kicsit az óvatos, hárító tartózkodás is, hogy ha leállok hallgatni, akkor az már az esztétikai minőség elismerése is. "De én nem értek az ilyen zenéhez, lehet, hogy nem is jól játssza, hiszen akkor nem itt állna a sétányon". És végső soron a sokak keservesen megszerzett tapasztalata is benne lehet, hogy ami ingyen van, az annyit is ér.
Mankók nélkül sokan óvatosak, gyámoltalanok vagyunk, ez nagyrészt a korunk számlájára írandó, mivel a művészetből valami magasztos, emelkedett, hosszas előképzettséget igénylő dolgot kreált. Természetesen jó és érdemes tanulni, de talán fontosabb lenne visszatérni (spoiler: Banális Közhely következik) a gyerekkorunk nyitottságához, őszinteségéhez, amikor azt rajzoltuk, és közben azt dudorásztuk, ami tetszik, megmondtuk a bábszínház után anyucinak, hogy a bábok hülyén nyávogva kiabáltak, és egyáltalán: unalmas volt az egész, a múzeumban azt a tárgyat bámultuk a vitrinben, ami valamiért megfogott, nem pedig azt, amiért hetekig sorba áll sok tízezer ember, mert hirtelen felfedezte magában az olthatatlan érdeklődést az impresszionista zoknik iránt, amiket már csak három napig lehet megtekinteni. Aztán szép lassan belénk lett csepegtetve, mi az értékes, mi a szép, mi a jó zene, mire gondolt a költő, bebiflázzuk az irodalmi kánont, a jelentős zeneszerzőket (akik már mind halottak), megtanulunk udvariasan végigszenvedni borzalmas, kőszínházi darabokat, egyszóval beavatódunk a kultúrába. Igaz punkok mindezt megússzák.
Így, időben kicsit visszautazva érdemes lehet felidézni, mikor volt az a pillanat, amikor először csodálkoztunk rá otthoni zenehallgatás közben valamely, mára kulcsfontosságúnak tekintett paraméterre és kezdtünk el kiemelten figyelni rá. És ha már ott vagyunk lélekben kamasz- vagy ifjú felnőttkori önmagunknál vendégségben, nézzünk szét, hátha akad ott pár barát meg hifi magazin, akik, amik hozzásegítettek, hogy kellőképp kiművelődjünk pl. a színpadmélység, magasság, szélesség fontosságának kérdésében, ha korábban még annyival is beértük, hogy nem középről szól minden. Vajon magunktól is ugyanilyen fontosságot tulajdonítanánk ezeknek a dolgoknak? És ezzel még véletlenül sem vitatom bármely paraméter fontosságát.
Természetesen nem állítom, hogy a tudatosodás, mélyebb megismerés, megértés, az analitikus gondolkodás, úgy egyáltalán: a tanulás fölösleges - szép is lenne - csak arra utalnék, hogy a befogadást olyan felvett, szerzett konstrukciók befolyásolják, amik nem a sajátjaink; erős külső nyomás, megfelelési kényszer is jelen van. Senki sem lehet mentes a környezete hatásai alól - senki sem sziget - de bizonyos dolgok súlyozása talán másként alakul a segítő környezet ráhatása nélkül.
Aki érti, az tudja, hogy kell mindezt félreértelmezni.
