Én érteni vélem, amit bitrograde ír, talán csak kicsit másfelől fogalmaznám meg. Az élő zenének van egyfajta koherenciája, amit a pszichológában leginkább Gestalt koherenciának szoktak hívni, vagyis az egy olyan egész, ami megelőzi a részeit, nem előzetesen adott atomszerűen elkülöníthető részekből tevődik össze, és részeket csak külön erőfeszítés vagy a figyelem másirányú fókuszálása révén lehet belőle kiemelni. Amikor élő zenét hallgatunk, akkor egy efféle sajátos 'egészt' hallgatunk. Bár nincs nagyon sok tapasztalatom, de mintha egy hifi valahogy, isten tudja hogyan, képes volna arra, hogy a részeket ne egy ilyen sajátos gestaltszerű egészben, hanem együtt, ám mégis egymástól elkülönítve és csak külsődlegesen összekapcsolva jelenítse meg. Én mindig úgy értettem a "jó felbontást" a hifiben, hogy ez annál jobb, minél több ilyen kis részt tud elkülöníteni a rendszer. Ez elsőre érdekes, mert nem az egészt látjuk, hanem mindenféle külön erőfeszítés és fókuszálás nélkül hozzáférünk a számunkra fontos részekhez. Ha pl. valakinek nagyon fontosak a 'hangok', a szép felharmónikusok meg ilyesmik, az nagyon fogja szeretni az ilyen nagy felbontást. Általában és szükségszerűen viszont egy ilyen prezentáció esetében viszont ahhoz kell külön erőfeszítés, hogy a zene élő előadásban szokásos Gestlat koherencáját előállítsa az agy a részletekből, ezért ha ilyen hangzást hallgat az, aki az élő zenéhez van hozzászokva vagy egyszerűen csak pihentetésként szeret zenét hallgatni, akkor az ezt a fajta hangzást hosszú távon fárasztónak fogja érezni.éppen fordítva, mint a másikfajta hangzás kedvelői.chord írta: ↑2019.11.08., pén. 08:22Szerintem meg az igazi finom felbontás az soha nem 'kárpótol' vagy erőltet.bitrograde írta: ↑2019.11.07., csüt. 21:07Szerintem annál "részletezőbb" hang, mint egy koncertteremben - mondjuk a Kodály Központban - van, egyszerűen nem kell. Egy nagyzenekar esetén pedig az az igazi különbség a koncert- és a konzervhang között, hogy az előbbi annyira komplex, hogy agyban kell összerakni. A legtöbb rendszer csak szeretne ezért a komplexitásért a "felbontással" kárpótolni. Amikor azt mondom itt, hogy elég a "hetedik sor közepe" élménye, akkor erre (is) gondolok, meg arra, hogy nem kellene a részletek, a felbontás, meg a lélegzetvétel, meg a tér, meg a mit-tudom-én-még-mi felvételszinten való kidomborításával a zenei komplexitás mutogatását erőltetni.
Vagy, ha igen, akkor az egész hifis létezés a 'komplexitás mutogatásával erőltet', és akkor helyesebb Sokol rádión hallgatni, és az egész hangzáskultúrát meg elfelejteni. A pesszimistább nézőpontok szerint amúgy is ide tart a világ....
Nem arról van tehát szó, hogy bármelyikben si több részlet lenne, csak másként férünk hozzájuk )és ez csak hifiskülönbség, nem azzal függ össze, hoyg a zene szólamait egy zenekar hogyan poentírozza.)