Komolyzenei ajánló

Bár ez itt nyilván nem fog senkinek tetszeni , de semmiképpen ne hagyd ki Gould 55-ös felvételét, ha még nem ismered (túlságosan is ismert, így ezen a fórumon nem olyan sikkes előhozakodni vele). Én a későbbiekben a 81-est is ajánlanám (másképpen de az is fantasztikus), de ez meg már nyilván skandallum lenne.
Köszönöm szépen!

chord

Ha Goldberg-variációk, akkor Celine Frisch.

http://www.youtube.com/watch?v=rBYH-np_kik

Gyönyörű, mély, kicsit talányos, sodró, szikár, semmilyen modorosság nincs benne.
A felvétel rendkívül jó minőségű, élvezetes hallgatni. ’Intellektuálisan’ is meg simán is.
De.
Jómagam erősen kedvelem a régi billentyűsöket, de ennél a műnél a zongorakedvelőké is a terep, elismerem.
Zongorán ipari mennyiségű felvétel létezik; ennek töredékét ismerem, de azokból, amiket hallottam, számomra toronymagasan Glenn Gould vezet. A régi, 55 –ös felvétel, meg a későbbi is rendkívüli; számomra az utóbbi letisztultsága vonzóbb, egy kicsit.

Gould nagyon szárazon játszik, akaratosan, makacsul, a közönség felé esze ágában sincs benyalni; atompontos és szigorú, óriási alázattal engedi a zenét maga elé.
Viszont akkora íveket mutat, és olyan mélységekett, hogy egészen lebilincselő.
Beszéltünk már róla; most it erősen ajánlom.

Lemez van elég, nem baj, ha eleinte a lágyabb/romantikusabb megközelítések tetszenek. Sőt, ezekkel nyugodtan és kellemesen nézelődhetünk, olykor nem is csak a felszínen, hogy mi ez az egész, aztán rátalálunk arra, ami igazán tetszik, mindenkinek ez saját útja.

Itt most Klaca –val egyetértünk, ezt is megéltük.
Neki még annyit, hogy ebben a fórumban Bach –ot beidézni az teljesen természetes, sőt elvárás lenne, tehát nem ő megy szemben dolgokkal, hanem inkább én. Most pont nem…
Valóban érdemes meghallgatni, mit csinált Bach a BWV1065 –ben.... (most pont igen…)

Azok az olasz manufaktúrában készült hangfalak – vagy más finom hangú és drága dobozok – a klasszikus zene élvezetéhez olykor erősen sokat tesznek hozzá. Néha csak annyit, hogy annyira megszerettetik akár Glenn Gould –ot, hogy reggel inkább korábban felkelsz, csak hogy pár percig hallgasd a lemezt....
Szerintem.

KÉTBÉ

Az utolsó 5 hozzászólást és a piszkálódás kezdetét ( ) töröltem.

Úgy illik, hogy itt is szót ejtsünk a Mesterről.
Én is 'ajánlanék' a 'Mester' tiszteletére valamit.

Itt van ez a hegedűverseny, egy itt sokak által szerett együttes előadásában

fantasztikusan finom, profi, nagystílű (vagy inkább modorú) előadás, ahogyan azt Vivaldi meg is kívánja. (Az a habkönnyű kis fehér kendőcske, Istenem!)
(Nem tudom miért, de erről az együttesről valahogy mindig Hannibál Lecter jut eszembe.)

Aztán érdemes meghallgatni mit csinált ebből Bach. (BWV 1065) Bármilyen, kevéssé modoros, akár teljesen szikár előadást is válasszunk (pl. a Kocsis, Schiff,Falvai,Rohmann) azonnal nyilvánvaló, hogy más világ. És ennek a világnak előnye pl, hogy az élvezetéhez nem kell sem olasz manufaktúrákban készült sokmilliós hangfal, sem audiofil felvétel (egy hungaratonról is azonnal bevonja az embert), míg az Il Giardinónak, amint azt alább valaki egészen éleslátó módon meg is írta, ez nagyon jól áll, sőt talán szükséges kellék is.

Köszönöm az ajánlást, de kérhetnék egyet a Goldberg-variációkra is?!

(Élőben az 5. sorból hallhattam vasárnap. Hatalmas élmény volt!)
Bár ez itt nyilván nem fog senkinek tetszeni , de semmiképpen ne hagyd ki Gould 55-ös felvételét, ha még nem ismered (túlságosan is ismert, így ezen a fórumon nem olyan sikkes előhozakodni vele). Én a későbbiekben a 81-est is ajánlanám (másképpen de az is fantasztikus), de ez meg már nyilván skandallum lenne.

Tegnap Bach-maraton a MÜPA -ban, rendkívül színvonalas előadások; totál telt házak, Bartók rádió sokat közvetített.
Úgy illik, hogy itt is szót ejtsünk a Mesterről.
A H-moll misét gondoltam ide, régen nagy kedvencem volt, van a vége felé egy gyönyörű ária, az Agnus Dei.
Lemezek terén kimeríthetetlen a kínálat, nagyon sok jó közül lehet válogatni.
Egy 'régivágású', finom előadás:

Agnus Dei

Feltétlen ajánlott.

Köszönöm az ajánlást, de kérhetnék egyet a Goldberg-variációkra is?!

(Élőben az 5. sorból hallhattam vasárnap. Hatalmas élmény volt!)

chord

Tegnap Bach-maraton a MÜPA -ban, rendkívül színvonalas előadások; totál telt házak, Bartók rádió sokat közvetített.
Úgy illik, hogy itt is szót ejtsünk a Mesterről.
A H-moll misét gondoltam ide, régen nagy kedvencem volt, van a vége felé egy gyönyörű ária, az Agnus Dei.
Lemezek terén kimeríthetetlen a kínálat, nagyon sok jó közül lehet válogatni.
Egy 'régivágású', finom előadás:

Agnus Dei

Feltétlen ajánlott.

chord

Vannak lemezek, ahol a zene az simán jó, és tetszik úgy magában; vannak lemezek, ahol a helyzet jóval bonyolultabb, merthogy tetszik, sőt, valami különlegességet érzünk benne, de az igazi élmény akkor jön el, amikor igazából rá tudunk hangolódni azzal, hogy a kérdést megtaláljuk, amire a lemez válaszolni akar, és kicsit belemerülünk a mögöttes filozófiákba/fejtegetésekbe.
Ilyen lemez a Cecus,

a Graindelavoix CD –je. Az együttesről már volt szó, az olykor kiakasztó előadásmódjukkal egy nagyon makacs és szigorú ösvényt járnak amúgy is, de pár éve egy egészen furcsa dolgot követtek el: egy eleve nagyon bonyolult fogalomkör zenei kapcsolatait vizsgálták, ez pedig a

Caecus, a vakság.

Az évszám az 1500 –as évek legeleje; a szerző, aki köré épül a lemez, Alexander Agricola.

Aki csak a zenére kíváncsi, nem az agyalásra, annak skip/ugrás. Fárasztó lesz, igyekeztem.J

A vakság, a vak ember – ma is számos sztereotip, olykor jogos fogalom/gondolat él bennünk; a késő középkorban úgy tűnik, ez is más volt kicsit. Az egyik vonal az volt, ami, mint fogyatékosságot, szimplán összehozta az idiótákkal és a hülyékkel, akik ott bolyongtak az kegyhelyeken és templomok körül, a másik vonal, ami most jóval érdekesebb, a vakságot egy speciális pszichikai és lelki kondíciónak tartotta. Egy állapot, amikor a külső látás helyett egy belső látás van, amelynek éppúgy megvannak a törvényszerűségei, az ’optikája’. Amikor a panorámalátás látszat-rabszolgaságából kiszabadul az elme, és a belső utakon bizonyos harmóniákhoz más módon jut el. A belső gondolkodás más lesz, kicsit hasonló, mint a zenében, ahol az előadóknál mindig kialakul egy image, amely nem kép, amire a szemünk emlékszik, hanem egy másik kategória, ill. egy harmadik, valahol a kép és a gondolat között. Ezek mentén, pontról pontra, ill. láthatatlan vonalak mentén épülnek fel a dolgok, mondhatni az egész létezés. A memória struktúrája más lesz; más feladatokat is el kell lásson, amit a látók egyszerűen a szemükkel tudattalanul elvégeznek, cserében ők(mi) csak erős koncentrálással tudunk felépíteni sok olyan dolgot, amely amott eleve már áll; furcsa módon nem esik szó arról, ami alapvetően hiányzik nekik, legalábbis a zenével kapcsolatban ez inkább úgy tűnik, hogy ’szokás kérdése’…
Ez azért nagyon szép hozzáállás.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy egyes középkori források a zene (akkori) eszköztárára következetesen mindig a színek szót/fogalmat használta. A ’színek objektivitása’ kérdésbe pedig a látók egykettőre belegabalyodnak, mert az észlelések egyformasága semmiképp sem mérhető.
Szó esik még régi, középkori miniatúrák vak-ábrázolásairól, ahol a zene/hangszer vagy valami tánc szinte mindig ott van a színen, a kromatikus intervallumok láthatatlan színeiről; Dürer képein a megrajzolt szél és hang lehetetlenségéről; a legendás vak hegedűsökről, a reneszánsz perspektivikus térről és a vakság progresszív teréről, a monokromatikus színekről, a vizualitás és a hangok közti tér jellegzetességeiről; a hangok és a mozgások/dimenziók közti egység megteremtési kísérleteiről. És még sok egyébről.
Az egyik legérdekesebb booklet, amit olvastam.

Sok idegen, néhány ismerős dallam; páratlan előadásmóddal ’megbonyolítva’; pl ez, az atmoszféra, a különleges feeling nagyon erős, annyira, hogy bár alapvetően nem bonyolult zene, Bach itt minimum a Rubik kocka a sima fakockához, vagy nem, inkább a dobókockához, amit azért beleng a kis eseményszámú valószínűségszámítás hiábavalóságának misztikája és gyönyörűsége, szóval nagyon nem egyszerűen befogadható, a gyönyörű hangzás mégis belesodor, belehúz ebbe az egész zenei világba.
Anonymous: Romance de la muerte rey don Felipe
A Glossa kiadónál is ott van az a pár kulcsfigura, aki mániákusan ügyel a jó hangzásra a lemezeken, vajon ez meddig lesz így?, meg otthon szerintetek mit hallgatnak?, itt most kivételesen nagyot alakítottak.
A finomság, amit létrehoztak, olyan, mint egy esszencia, rendkívüli mód illékony, vigyázni kell rá, mármint az otthoni drótozásra/hifizésre, ennek ketten pont tanúi voltatok, és érdekes, hogy valahogy női hangból ezt kértétek ’tesztalanynak’, pedig a lemezt nem ismertétek, valami mégis átjött, a fenti szöveg ismerete nélkül.

Különlegesség.

Más rendszereken nem tudom, hogy szól, valahogy ez így alakult; egy hasonló Olive rendszeren, messze földön, de szintén odavannak ezért a lemezért.
A kicsit bátrabbaknak feltétlen ajánlom.

Én meg ezt :
Nagyon különlegesnek tartom.

Kicsit már populárissá lett a four seasons talán , de soha nem lehet megunni, pedig rengeteg feldolgozás létezik .
Hallgassatok bele.

A hangminőség extrém finom.

Vivalditól most ezt "nyúzom'. A korábban már említett Musica ad Rhenum által előadott Concerto alla Rustica-ja. Friss, vidám majd elandalít szóval tökéletes kikapcsolódás. A hangminőség meglepően jó.

Vivalditól most ezt "nyúzom'. A korábban már említett Musica ad Rhenum által előadott Concerto alla Rustica-ja. Friss, vidám majd elandalít szóval tökéletes kikapcsolódás. A hangminőség meglepően jó.

chord

Tegnapelőtt koncert volt; néhány gondolat.
Színhely az Olasz Kultúrintézet; a cím ’Vivaldi asszonyai’; kicsit furcsa, érezhetően olaszról átfordított programfüzettel; a zenék közben néhány kivetített szöveg magyarul és angolul, amit közben egy olasz színész élőben elmondott olaszul; a nézőtéren rengeteg olasz szó; jó nagy terem, totál teli, kicsit hangelnyelős, de szépen szól.
A zenekar az I Sonatori de la Gioiosa Marca, igen, ez a velencei zenekar, amelyben Carmignola játszott, és sok igen jó lemezt vett fel; és ott volt a hegedűsök közt Földes Judit, csinosan, hatalmas vörös hajjal, aki néhány AliaVox lemezen is szerepel.

Kezdésből egy rövid versenymű, szokott három tétel, dallamos, finom, hihetetlenül gördülékeny játék. Aztán jött néhány nagy csodálkozás, főleg, mert kicsit hirtelen keveredtem oda, meg sem néztem a programot.
Merthogy nem a szokásos concerto concerto hátán, hanem főként operákból áriák. Színen volt az Orlando, a Juditha triumphas, az Ottone in villa, a Griselda és a La Fida ninfa. Három hölgy, felváltva énekelt; az első talán nem annyira volt formában, de a második áriára kijött egy olyan vasgyúró-forma nem túl magas lady, korrekt kis pocakkal a feszes ruha alatt, oldalt felnyírt hajjal, egy lángoló vörös tinccsel felül, kb. olyan frizura, mint az új Naive sorozaton, hát én már láttam ezt a nőt, ez nagyon hasonlít a Sonja Prina –ra, és igen, ő volt, itt Magyarországon, nahát.

Egy normál kinézet:

Úgy énekel, úgy mozog, úgy intonál, hogy az ember csak ül, és azon gondolkodik, hogy hogy lehet ennyire tökéletesen előadni valamit. Díszítések ezerrel; a szokásos Vivaldi-módszer nagyon ül: gyors/sima-lassú-gyors/kidíszített. Az összes trükk ott előttem, élőben; amikor úgy tesz, mintha kicsit megbicsaklana a hangja, de atompontosan egy terccel lefelé, nahát, micsoda véletlen, aztán megint, csak egy oktáv felfelé, szinte nevet, összenéz olykor a hegedűssel, szerintem a flört fogalmát erősen kimerítve, az egész nő tiszta zene, még a lábujjából is szivárog…
Aztán egy szőke szoprán, Gemma Bertagnolli, nem láttam még, nagyon-nagyon jó, tiszta koloratúra-áriák, a hifink megőrülne, felvenni ezt lehetetlen, a végén akkora emelés, hogy majdnem kicsúszik a hallható tartományból…

Közben pár érdekes adalék Vivaldiról, hogy átvette a lepukkant Pieta kórház zeneigazgatói állását, kis árva csajszikból néhány év alatt kinevelt egy olyan zenekart és olyan szólistákat, hogy fél Európa megőrült tőlük, dőlt a pénz, csak lányok voltak, ezért adott szerepeket aranyozott farács mögött énekeltek; a nemesek a páholyokból gyertyacsonkkal dobálóztak, mindenki gesztenyét meg rákot meg kis polipot evett, Vivaldi meg olykor, ráadásként, saját maga kiment a színpadra, és olyat hegedült, hogy egész héten még a halpiacon is azt beszélték…
Aztán egy rövidke furulyaverseny; kijött egy 2.10 –es bombázó Brünhilda, hosszú hajjal, 35cm –es tűsarokkal, feszes bőrnadrágban, elővett egy kb. filctollnyi furulyát, és olyat játszott, hogy én spec. nem hittem a saját fülemnek; díszítés kidíszítése; lendület, dinamika, élet, a zenekarral totális szinkronban. Ő volt Dorothee Oberlinger, sok lemezen ott figyel..

Aztán a lantverseny, ismerjük, majdnem unjuk, de a lantos, kicsit idősebb, egy nagy barokk lanton elkezd akkordbontásokat nyomni, sorban, sorban, csak nézünk, lehetetlen, hogy a kottában ez így van, a zenekar feszes ritmusokat és a bonyolult futamokat nagyon lazán és gurulósan adja, a lantos, tisztára, mint Jimi Hendrix, komolyan.
Aztán az Orlando –ból a híres Sol da te mio, furulyával meg Sonja Prina –val, talán a legjobb, amit valaha hallottam.
Egy másik fuvóssal itt megnézhetitek.

Egyszóval, ez valami nagyon jó volt.
Vivaldi.
Bármikor.

Olvasson bele kérem a korábbi általános érvényű etikai, stilisztika, és jóízlés szerint megfogalmazott hozzászólásokba.
Remek példa Gáborka úr.
Igen, így kell kommunikálni, én is tanulok többek között Tőle.
Klaca kissé érces és destruktív beleszólásai talán nem ez a kategória (volt).
Bizonyára ez változni fog.
Klaca úrtól is szíves vennék(nk) zenei ajánlókat természetesen.

Röviden összefoglalná nekem, hogy m a normális kommunikáció lényege, csak, hogy én is tudjam ?

Példának mindjárt ott van gaborka8X8 előző hozzászólása. Tényleg ennyire érthetetlen, hogy itt a zene lenne a lényeg?
Tényleg, magamtól is felfoghattam volna: gaborka8x8 jó, klaca rossz. Ilyen egyszerű

Vendég

Röviden összefoglalná nekem, hogy m a normális kommunikáció lényege, csak, hogy én is tudjam ?
Példának mindjárt ott van gaborka8X8 előző hozzászólása. Tényleg ennyire érthetetlen, hogy itt a zene lenne a lényeg?

Próbálj már leszállni a "magas lóról" és normálisan kommunikálni ill fátylat borítani a vélt vagy valós sérelmekre.
Béke van.
Ha mégsem megy, nem erőszakoskodik senki sem, hogy feltétlenül Tőled várna valamilyen ajánlót.

Röviden összefoglalná nekem, hogy m a normális kommunikáció lényege, csak, hogy én is tudjam ?

Vendég

Ezzel az állandó jelleggel számon kért ajánlóval kapcsolatban kezdem úgy érezni magam, mint a viccbéli nyuszika a sapkával.

Tisztelt Klaca!

Egyrészt én szeretem Bachot. Ennek számtalanszor hangot is adtam itt a topikban. Leírtam a véleményem a zenéjéről, a munkásságáról, de a miatt, hogy ezekben nem értek egyet chord fórumtársunkkal, még nem pécéztem ki magamnak, mint ön, és nem dörgölöm ezt állandóan az orra alá.

Másrészt, a topik címe: "Komolyzenei ajánló". Tehát ennek megfelelően azt kérem, ajánljon nekünk zenét a komolyzene igen színes palettájáról, és személy szerint még annak is örülök, ha ez történetesen Bach lesz.
Annak ellenben nem örülök, ha valamely fórumtársunk (gondolok itt chord-ra) ízlésével kapcsolatos polémiára ezt -és újból hangsúlyozom- a "Komolyzenei ajánló" topikot használja. Erre keressen egy megfelelő helyet (magánbeszélgetés, vagy erre a célra nyitott topik, stb.). Ez a topik pedig hadd működjön eredeti funkciója szerint, hogy akik szívesen olvassák, vagy esetleg ajánlanak is benne, azoknak örömöt, akik pedig csak hébe-hóba olvasnak bele, és nálunk zeneileg sokkal műveltebbek, azoknak derültséget okozzon.

.

chord

Ebből a korszakból csak hangszeres albumot tudnál ajánlani?

Kapásból, ami rögtön eszembe jut, az az Intabulations; egy időben valóságos hajtóvadászatot rendeztem egy egy normálisan szkennelt booklet után, mindhiába. Akkor, kb. 15 éve, még egy borítókép sem volt fellelhető az Interneten; a mezítlábas lemezzel egy orosz kolléga lepett meg, átküldte, két pornóhirdetés közt óvatosan kattintgatva darabokban jött le...

Most megtaláltam, itt.

La bonne et belle sans per
A lemezen ez így nincs rajta, de teljesen hasonlókból jó pár.
A zene egészen remek. Számomra a 'hiányzó láncszem', mert középkori is, a teljes idegenségével/más harmóniáival, de benne van a kora barokk dallamossága, szépsége és érthetősége; a hangszerelés sem ortodox/lekövethetetlen, de azért nem a megszokott.
Ez is persze egy 'restauráció'; egy fikció, hogy 'akár így is lehetett', de én teljesen elhiszem, a kötözködőknek, ne bántsátok, vagy mutassatok jobbat.

A hangminőség nagyon jó; kellemesen és pont megfelelően közelmikrofonozott.

Rendkívüli mód ajánlom.

Akinek ott a polcán az eredeti, és unja, odamegyek érte, megveszem rögtön...

Próbálj már leszállni a "magas lóról" és normálisan kommunikálni ill fátylat borítani a vélt vagy valós sérelmekre.
Béke van.
Ha mégsem megy, nem erőszakoskodik senki sem, hogy feltétlenül Tőled várna valamilyen ajánlót.

Ezzel az állandó jelleggel számon kért ajánlóval kapcsolatban kezdem úgy érezni magam, mint a viccbéli nyuszika a sapkával.

Mi lenne, ha egyszer tényleg ajánlanál is valamit? Bonyolult(an) is lehet, hátha megértjük.Ezzel az állandó jelleggel számon kért ajánlóval kapcsolatban kezdem úgy érezni magam, mint a viccbéli nyuszika a sapkával.

A leminősítésektől nem kell félni; igyekszem nem tenni, ha meg mégis, akkor bocs tényleg, csak az én véleményem.Köszi, ez így már egészen másként hangzik.

Ebből a korszakból csak hangszeres albumot tudnál ajánlani? Miközben kutattam, találtam egy albumot az alant említett előadóktól. Egyébként is szeretem az egyházi zenét (pl. gregorián), ez viszont egészen pazar. Liturgikus zene a Codex Faenzából ami állítólag a legrégebbi fennmaradt hangszeres zene kézirat a világon. Az albumon változatos hangszerek hallhatók, klavicsembaló, orgona, furulya stb., mivel a Codex Faenza hangszeres leírás a szövegeket máshonnan emelték át. Belehallgatni itt is lehet http://www.prestoclassical.co.uk/search ... =faventina

chord

Inkább zene.

Lépjünk vissza most a kora barokktól egy bő 200 évet; pontosabban az évszám 1405 környéke.
A szerző Matteo da Perugia; a színhely Itália, a középkori Milánó.
Lejegyzések alig; hiteles források alig; kavarások, össze-vissza krónikák, levéltárakban háborúktól széthányt poros iratok, pontatlan másolatok, rengeteg szemét; óriási tévedések, plusz ismeretlenségbe süllyedt szerzők garmadája.

Néhány embernek kedves ez a korszak; zeneileg is; sok kincset kiszedtek; valamennyire 'ki van kutatva' a terület; számos rendkívül jó lemez született.
Az egyik, nagy kedvencem, a 'Helas Avril'.

A lemezen régi 'chanson' -ok; a címadó, a 'Helas Avril' egy háromrészes virelai; ez a műfaj-féle egyike a régi híres középkori Formes fixes -nek, (volt három, a ballade, a rondeau és a virelai) ez az akkoriban szigorú költészeti/írói 'standardként' szerepelt. Meg zeneiként is; furcsa módon, egyszerre.
Már látható, hogy akkoriban minden nagyon-nagyon más volt; salaca is érintette, valóban, a kultúra, mint fogalom nem is létezett így, mint ma; a művészeti ágak egysége még valamennyire megvolt; igen, ez elvont spekuláció, mondhatjátok, de az nem, hogy pl. a megszokott dúr/moll használat előtt járunk...

Helas Avril

Meghallgatva, tényleg erősen más, mint az eddigiek.
Hogy milyen?, hát gyönyörű.
Teljesen furcsa és idegen, ugyanakkor rendkívül harmonikus. A dallam, a szólamok, a díszítések épp másképp kanyarognak, mint ahogyan várnánk. A furcsa az, hogy pár hallgatás után teljesen világos, hogy ez pont így való, pont így kellett...
A szoprán Jill Feldman, méltán híres, a hangja itt egészen bámulatos; felfelé váltásoknál szinte érthetetlen, hogy lehet ennyire pontos és erős és teljesen homogén.

Hifis szempontból.
A basszus/alsó kíséret totális hiánya aránylag nagy kihívás; a szoprán óriási dinamikája brutális kihívás; ennek ellenére ahol hallottam, szinte mindenhol jól szólt. Az énekhangok kimondottan szépek; a hangulat finoman átjön.
Feltétlen ajánlott.

Vendég

Nem lehetséges, hogy egy igen kifinomult, és professzionális formában, ráadásul dialektikus vagy inkább paradox módon, ebben a ‘barokk új hullámban’ is csak az a felszínes popkultúra nyilvánul meg, ami az igazi popkultúrán keresztül eláraszt minden hagyományosan 'magasabbnak' tekintett területet is?

Hogy lehet a popkultúra eme megnyilvánulása egyszerre "igen kifinomult, és professzionális formában [megnyilvánuló]" és "felszínes", mely ráadásul szemben állna az "igazi" popkultúrával?
A reneszánsz és a (kora)barokk ráadásul úgy populáris a zenében, hogy még a kultúra modern fogalma sincs kész. A "beszédszerű zene" pedig éppen arról szól, hogy hogy lehet ekként játszani - "korhűen".
Mi lenne, ha egyszer tényleg ajánlanál is valamit? Bonyolult(an) is lehet, hátha megértjük.

chord

Klaca,

nézd, lehet, hogy igazad van.
De azért az tény, hogy vannak dolgok, amelyekre az emberek fogékonysága eltérő.
Pl. a reneszánsz oszcinátók monoton háromakkordos egyformaságára nem csak te vagy az, aki azt mondja, hogy ez azért gáz, túl egyszerű/egyforma, és mit kell belemagyarázni bonyolultságot oda, ahol igazából nincs.
Viszont van, aki jóval többet lát bele, sőt, igazabbnak/nem-annyira-mesterkéltnek érzi, mint a későbbi kifinomult és keretek közé záródó (általában) későbbi szerzők művei közül sokat.
Az is tény, hogy ez utóbbi gondolat mögé be lehet sorakoztatni az 'új' régizene lemezekből nem keveset, a régiekből meg csak alig-alig párat; az előzőhöz is rengeteg lemez hozható példának, ügyes érveléssel, jó lemezekkel én is sokszor mondom, hogy 'igen, ez nagyszerű, pedig bla-bla-bla...'.

A leminősítésektől nem kell félni; igyekszem nem tenni, ha meg mégis, akkor bocs tényleg, csak az én véleményem. Lemezeket mutatok; a hasonlítást más szerzőkhöz, zenékhez mindenki megteszi, akit érdekel.

Az utolsó pár sorod erősen összecseng azokkal a kritikákkal, melyek támadják, ill. megkérdőjelezik a 'barokk újhullámot.'
Hogy jogosan? Lehet, nem tudom, kérdezzétek meg a szakértőket.

Tudom, hogy akinek nem tetszik, az ne olvassa, de ezek esetleg mehetnek priviben?

A Fórum működési költségeihez járulsz hozzá azzal, ha hirdetéseket jeleníthetünk meg. Kérjük, hogy fontold meg ezen az oldalon az „Adblock” rendszered kikapcsolását.