Nem tudom, mennyit változott mindez, ehhez nagyon nem értek. Lehet, hogy korábban kevésbé voltak túlterhelve, bár ezt kétlem. Régen is voltak, akiket ebihal korukban belöktek az uszoda klóros vizébe, és ott élték le a fiatalságukat, aztán ezerből ha egy lett valamennyire sikeres. 25 évesen már kevés, akinek lesz kedve tíz hossznál többet úszni.
Amit viszont észlelek - sporttól függetlenül - hogy az ifjabb generációk már kevésbé fogadják el a készen kapott/rájuk erőltetett életmodelleket, karrier ideálokat. Sokkal hamarabb felteszik maguknak a kérdést, hogy akarják-e ezt csinálni, ha igen, akkor még meddig, és egyáltalán: mennyi köze van ahhoz, amilyennek elképzelték, mikor belevágtak. És hiába sikeres valamiben, ha érzi, hogy előbb-utóbb le fogja darálni, mert már rég nem azt kapja tőle, amire szüksége lenne.
- [OFF - katt ide ha látni akarod]
- Hétköznapok szintjén ez gyakran úgy jelenik meg, hogy az idősebbek sóhajtoznak azon, hogy ezekben a mai kölykökben már nincs semmi elhivatottság, kitartás, hűség, amint egy kis nehézséggel szembesülnek, rögtön megfutamodnak. Ebben persze nyilván éppúgy lehet igazság, mint az ifjabbak önvédelmi döntéseiben.
Fiam fiatal kora ellenére például annak tudatában váltott már kétszer is munkahelyet, hogy az elsőnél, ha nem teszi meg alig fél év után, akkor 40 évesen egy sikeres, de kiégett, túltelhelt roncs lesz, a másik helyen meg a hónaljszagú politika gyűrte le a szakmaiságot, szóval onnan is lépett.